Viktor Pelevin: Generation ,P’
Nem azért olvasok annyi amerikai könyvet, hogy utána arról elmélkedhessek, hogy mennyire sekélyes az amerikai irodalom és mennyire nem releváns az európai olvasó számára. Szeretem az amerikai irodalmat, és csak nagyon ritkán érzem úgy, hogy egy könyv annyira jellegzetesen amerikai, hogy nem amerikaiként esélyem sincs a mélyére ásni és minden részletet és utalást megérteni. Viszont a Generation ,P’-t olvasva arra gondoltam, hogy talán vannak olyan témák, amelyekről sokkal élesebb képet kaphatunk egy európai regény elolvasásával, mint egy amerikaiéval.
A Generation ,P’ a reklámszakember, Tatarszkij kalandjait meséli el a rendszerváltás utáni Oroszországban. Tatarszkij véletlenül kerül a reklámbizniszbe, s kezdetben copywriterként (szövegíróként) dolgozik azon, hogy a híres nyugati márkákat minél sikeresebben beültesse az orosz köztudatba. Később aztán már egész reklámkampányok tervezésével bízzák meg, ám Tatarszkij ahelyett, hogy egyre jobban átlátná a reklámszakma (és az orosz társadalom) működését, egyre elveszettebbnek érzi magát, és súlyos kérdések és kétségek gyötrik: Hogyan működik a fogyasztói társadalom? Mi a valóság és mi a fikció (reklám)? Ha minden fikció, akkor ki irányítja az összeesküvést, amelyet „valakik” azért szőttek, hogy elfedjék a valóságot és agyatlan fogyasztóvá tegyék az embereket? És van egyáltalán értelme megpróbálni különbséget tenni a valós és a nem valós között? A Generation ,P’ ezekkel a kérdésekkel foglalkozik.
Persze nagyon sok más könyv is foglalkozik ugyanezekkel a kérdésekkel, úgyhogy időnként úgy érzem, már mindent elmondtak arról, hogy mi fán terem a fogyasztói társadalom. S néha még az is megfordul a fejemben, hogy egy cinikus kortárs szerző biztosan tudja, hogy úgy szerezhet a legkönnyebben sok (gondolkodó) olvasót, hogy telerakja a művét súlyos és mély társadalomkritikával. Hiszen ki ne szeretné okosabbnak érezni magát az átlagos, agymosott fogyasztónál – s egy komoly író komoly könyvének elolvasása nagyszerű alkalmat teremt arra, hogy utána önelégülten nézzünk szét és arra gondoljunk, hogy most már tudunk valami olyasmit, amit a körülöttünk lévő tömeg nem.
Pelevin viszont szerencsére nem tetteti túl komolynak magát, és ebben a regényében is (akárcsak az eddigi kedvenc Pelevin-könyvemben, a Számokban) szabad folyást enged a hülyéskedésnek és ironizálásnak, miközben persze remekül bemutatja az orosz (kelet-európai) néplelket és a nehezen megfogható „orosz eszmét” – amelyet egyébként Tatarszkij megpróbál definiálni, de kudarcot vall.
A főhős, mint mondtam, nehezen ismeri ki magát az őt körülvevő világban, ami a valóság alapvető bizarrsága és logikátlansága mellett annak is köszönhető, hogy Tatarszkij meglehetősen gyakran él változatos tudatmódosító szerekkel, s a szerek befolyása alatt egészen különleges élményeket él át. Általában ilyenkor van része a legnagyobb megvilágosodásokban is: megesik például, hogy maga Che Guevara tart neki részletes előadást arról, hogy milyen orális, anális és elfojtó impulzusok befolyásolják a fogyasztók tudatát.
Szerintem remek ötlet, hogy Pelevin az efféle elmélkedéseket és okos megállapításokat mindig eltávolítja az olvasótól: nem az „igazi” főszereplők teszik a társadalomkritikus megjegyzéseket, hanem ők is különféle szerek hatására szereznek tudomást arról, hogy milyen is a társadalom, amiben élnek. Ha pedig valamelyik szereplő mégis mond valami jól hangzó, jól idézhető mondatot, többnyire kiderül, hogy csak azért mondja, hogy ezzel elterelje valaki más figyelmét. (Ez történik például akkor, amikor az egyik szereplő megosztja az alternatív zene jól hangzó definícióját Tatarszkijjal, ám valójában csak azért bocsátkozik efféle magasröptű okoskodásba, hogy a közelben esetleg hallgatózó emberek gyanakvását elaltassa.) Az efféle megoldásokkal pedig Pelevin eléri, hogy a „mondanivalója” nem tűnik szájbarágottnak, hiszen az okosságok folyamatosan megkérdőjeleződnek és ironikus értelmet nyernek – például nem biztos, hogy Che Guevara bedrogozva érzékelt szelleme a legnagyobb szaktekintély a fogyasztói társadalom működését illetően, s ezért a fejtegetéseit sem feltétlenül muszáj szentírásnak tekinteni.
A poszt elején az amerikai irodalomról beszéltem. Ezt nem azért tettem, hogy valamivel kitöltsem a helyet, aztán elfeledkezzek róla, hanem azért, mert szándékomban állt a Generation ,P’-t röviden összehasonlítani Chuck Palahniuk Harcosok klubja c. regényével. Gyorsan bevallom, hogy nem olvastam azt a regényt, de többször is láttam a filmváltozatát, olvastam Palahniuk három másik könyvét (vagyis vannak sejtelmeim a művei tematikájáról és az általa alkalmazott eszközökről), illetve olvastam egy ismerősöm szakdolgozatát a Harcosok klubjáról, úgyhogy ennyi információval felvértezve veszem magamnak a bátorságot, hogy mondjak néhány szót egy olvasatlan könyvről (néhány hónappal ezelőtt már úgyis megtanultam, hogyan kell az ilyesmit csinálni).
Az összehasonlítás azért tűnik jogosnak számomra, mert a két könyv nagyjából ugyanakkor született, mindkettő a fogyasztói társadalomról szól, s mindkettő nagyon hasonló témákat feszeget. Ráadásul néhány gondolat szinte szó szerint ugyanolyan formában felbukkan mindkét regényben (mint pl. az, hogy a birtokolt tárgyak birtokba veszik az embert). S bár a Harcosok klubja jelentőségét sem tagadom, a Generation ,P’-t sokkal relevánsabbnak érzem a saját életem és tapasztalataim szempontjából, hiszen a Harcosok klubja az archetipikus fogyasztói társadalomról szól, a Generation ,P’ pedig ennek a lemásolt, helyi viszonyokhoz igazított, kicsavart változatáról, amelyben minden Amerika-másolás ellenére valahogy mindig csak a kevésbé menő cuccok tudnak elterjedni, s amelyet annak ellenére jobban ismerek, hogy – mint már sokszor mondtam – túl fiatal vagyok ahhoz, hogy igazi emlékeim legyenek a rendszerváltás körüli időszakról.
Összességében a Generation ,P’ számomra ismerősebb, érvényesebb, hitelesebb és sokkal szórakoztatóbb képet ad a modern társadalomról, mint a Harcosok klubja – és Pelevin ráadásul sokkal kevésbé didaktikus Palahniuknál, úgyhogy ebben az esetben azt mondanám, hogy az amerikai helyett érdemesebb az európait választani. (A molyos adatok szerint egyébként a Harcosok klubját kétszer annyian olvasták, mint a Generation ,P’-t.)
