2011.máj.19.

Írta: entropic 5 komment

Monica Ali: In the Kitchen

MC blogján olvastam erről a regényről tavaly ősszel, és már akkor sejtettem, hogy ez a könyv tetszene nekem. És tényleg: az első bekezdés elolvasása után tudtam, hogy ez jó könyv lesz. Spoileres bejegyzés következik.

Az In the Kitchen első bekezdése így hangzik (a saját fordításomban):

Visszatekintve úgy érezte, hogy az ukrán férfi halála volt az a pillanat, amikor a dolgok rosszra fordultak. Nem arról van szó, hogy ennek a férfi halála volt az oka, még csak nem is arról, hogy ez volt az egyik oka, hiszen a halálesetet követő események egyszerre tűntek elkerülhetetlennek és tökéletesen véletlenszerűnek. És bár az eseményekből végül össze tudott rakni egy történetet [...], addigra már épp elég változáson ment át ahhoz, hogy rájöjjön: ez is csak egy történet, amelyet elmondhat, a történeteknek pedig általában nem lehet hitelt adni. Mindezek ellenére az ukrán halálának napját jelölte meg a dolgok kezdeteként, bár a saját élete – már ha mondhatjuk, hogy egy életnek vannak fordulópontjai – csak másnap vett új irányt.

Tovább

Címkék: angol nyelvű, 2011 április, monica ali

2011.máj.16.

Írta: entropic 2 komment

Javier Marías: A szívem fehér

Valamikor régen hallottam már valami jót erről a könyvről, és nagyon tetszett a címe is, úgyhogy előbb-utóbb biztosan elolvastam volna. Aztán nemrég olvastam egy blogbejegyzést a regényről, amelynek a szerzője kiemelte, hogy a Szívem fehér tele van nyolcsoros mondatokkal és idegesítő zárójeles közbevetésekkel. Ki tudja, miért, úgy éreztem, hogy engem valószínűleg nem idegesítenének ezek a megoldások, hanem nagyon élvezném őket, úgyhogy azonmód meg is kértem a húgomat, hogy hozza ki nekem a könyvet a könyvtárból, hadd járjak a soksoros mondatok végére.

A regény egy harminc év körüli, nemrégiben nősült férfi elmélkedéseinek, múltidézgetéseinek és a világ megmagyarázására tett kísérleteinek sorozata. Az alig-alig létező történet központi eleme az, hogy a narrátor a saját esküvője után érdeklődni kezd az apja három házasságának története iránt, s bár maga sem biztos benne, hogy tényleg tudni szeretné, miféle titok rejlik az apja múltjában, végül nem tudja befogni a fülét és nem tud elmenekülni a (veszélyes) tudás elől.

Ahogy az az ilyesféle, múltban vájkálós regényekben lenni szokott, a történet végére természetesen kiderül a több évtizede őrizgetett titok. Viszont ebben a regényben a legkevésbé sem az számít, hogy mi történt valójában negyven évvel korábban: a rejtély csupán referenciapontként szolgál, amely lehetővé teszi a narrátor számára, hogy a titokleleplezés ürügyén szabadon filozofálhasson a legváltozatosabb témákról, többek között a házasságkötés után a házasfelek kapcsolatában bekövetkező változásokról; a megértés kényszeréről és a meg nem értés és a nemtudás lehetetlenségéről; a (meg)hallás, a tudás, a bűnösség és az ártatlanság viszonyáról; az életben előforduló ismétlődésekről és véletlen egybeesésekről; a nyelv szerepéről, amelyet a másik ember megértésében és becsapásában játszik; vagy éppen arról, hogy hogyan válik valami titokká.

Tovább

Címkék: 2011 április, javier marías

2011.máj.14.

Írta: entropic Szólj hozzá!

Roald Dahl: Hugó és a csodaszer - George's Marvellous Medicine

Roald Dahlt korábban főleg a réges-régen Szuperpempő címen megjelent novelláskötete alapján ismertem, s bár tudtam, hogy meséket is írt, eddig nem olvastam egyetlen meséjét sem. Most viszont rögtön kettőt is. A Hugó és a csodaszer című kötet ugyanis a címadó történetén kívül a „Fantasztikus Róka úr és a három gazda” című mesét is tartalmazza.

A címadó történet főszereplője a nyolcéves Hugó. A kisfiú a szüleivel, valamint a világ legzsémbesebb, legelviselhetetlenebb, legkötekedőbb természetű nagymamájával él. Hugó egy napon egyedül marad a nagymamával, s azt a feladatot kapja, hogy ne rosszalkodjon és a megfelelő időben adja be a nagymama gyógyszerét. A kisfiúnak a nagymama gyógyszeres üvegét nézegetve zseniális ötlete támad: elhatározza, hogy összekever mindent, ami csak a keze ügyébe kerül, s így készít egy csodagyógyszert a régi helyett. Hugót az a logikus elgondolás vezérli, hogy bármiféle gyógyszer szedésének az volna a lényege, hogy az ember jobb(an) legyen tőle, a nagymama viszont ugyanolyan utálatos, mint korábban, tehát nyilvánvaló, hogy nem hat a gyógyszer. Hugó meggyőződése, hogy az ő csodaszere mindenképpen hatásosabb lesz, mint a régi gyógyszer, így hát lelkesen munkához lát – az eredmény pedig minden várakozást felülmúl.

Tovább

Címkék: mese, roald dahl, ekult, 2011 április

2011.máj.11.

Írta: entropic 2 komment

Thomas Hardy: A zöldellő fa alatt - Under the Greenwood Tree

Bizonyára sokan tudják Thomas Hardyról, hogy jóval a halála előtt befejezte regényírói pályafutását, s az 1895-ben megjelent Lidércfény után már csak verseket publikált. Ennek az volt az oka, hogy a kortárs kritikusok és olvasók túlságosan szókimondónak és keserűnek találták a szerző késői regényeit, az Egy tiszta nőt és a Lidércfényt, s a kritikák hatására Hardy inkább úgy döntött, hogy a továbbiakban nem jelentet meg regényeket. A zöldellő fa alatt című regény azonban a szerző pályájának elején, 1872-ben jelent meg, és szinte még teljesen mentes a Hardy későbbi műveire jellemző pesszimizmustól és kiábrándult hangnemtől. A Zöldellő fa alatt bájos, egyszerű, helyenként enyhén ironikus szerelmi történet, amelyben a szerző szinte végig idillikus képet fest egy kis angol falu lakóinak életéről.

A történet a csinos és kacér leányzó, Fancy Day körül bonyolódik. Fancy nemrég tért vissza a tanítóképzőből a szülőfalujába, hogy elfoglalja a tanítónői állást az iskolában. A lány szépségének híre igen gyorsan elterjed a környéken, s Fancynek hamarosan több kérője is akad. Dick Dewy, a helyi fuvaros jókötésű, nyíltszívű, szenvedélyes fia tűnik a legalkalmasabb férjjelöltnek, ám Fancy nem éppen állhatatos teremtés, ezért félő, hogy pillanatnyi szeszélyében egyszer csak másvalakit választ férjnek. Annál is inkább, mivel Dicknél tekintélyesebb és gazdagabb kérők is akadnak a faluban, márpedig Fancy nem az a nő, aki a szerelem kedvéért nagyvonalúan lemond a csinos ruhákról és egyéb világi hívságokról.

Tovább

Címkék: thomas hardy, ekult, 2011 április

2011.máj.09.

Írta: entropic 4 komment

Kurt Vonnegut: Kékszakáll - Bluebeard

Biztosan említettem már, hogy a Bajnokok reggelije az örökös kedvenc Vonnegut-regényem. A Kékszakáll viszont a második kedvencem, aminek az az egyik oka, hogy a könyv főszereplője nem más, mint az elfuserált absztrakt expresszionista festő, Rabo Karabekian, aki a Bajnokok reggelije mellékszereplőjéből avanzsált főhőssé. S mivel a Bajnokok reggelijét mindig is nagyon szerettem, nem volt kétséges, hogy minden mást is szeretni fogok, aminek köze van hozzá.

Ha most kezdeném megismerni Vonnegut életművét, talán csak legyintenék egyet erre a megoldásra, hogy egy karakter a szerző több művében is felbukkan, hiszen mostanra már épp elég olyan íróval találkoztam, aki valamiért szükségét érezte annak, hogy vissza-visszatérő szereplőkkel népesítse be a regényeit – néha olyankor is, amikor ennek semmi értelme. Viszont amikor kb. tizenöt és tizennyolc éves korom között először olvastam Vonnegut regényeit, imádtam, hogy egymás után olvasva a könyveket figyelhettem, hogy ki melyik regényben bukkan fel újra, és hogy melyik szereplőről mi derül ki a különböző történetekből.

A Bajnokok reggelijében mellékesen felbukkanó Rabo Karabekianról például egészen sok minden kiderül a Kékszakállban. A szokásos, csapongó vonneguti módon megírt „álönéletrajzból” megismerjük Karabekian családi hátterét, II. világháborús élményeit, művésszé és műgyűjtővé válásának, valamint absztrakt expresszionista festőként elszenvedett csúfos és nevetséges kudarcának történetét. A nem hagyományos önéletrajz mellé pedig megkapjuk annak a nyárnak a történetét is, amikor a félelmetes és mérhetetlenül magabiztos Circe Berman beviharzott Rabo életébe, és rávette őt arra, hogy írja meg az élettörténetét.

Tovább

Címkék: kurt vonnegut, újra, angol nyelvű, 2011 április

2011.máj.06.

Írta: entropic 2 komment

Óe Kenzaburó: Futball-lázadás

Óe Kenzaburó regénye egy kevéssé szokványos sorsú, sokféle nehézséggel sújtott család történetén keresztül mutatja be a 19. és a 20. századi Japán közötti különbségeket, a hagyományok pusztulását és továbbélését, illetve az emlékezés szerepét a történelem alakításában.

A regény erős, kegyetlen és hatásos képekkel indul. Az első oldalakon megismerjük a boldogtalan házaspárt, Micuszaburót és Nacukót. A fordítással foglalkozó Micu éppen a legjobb barátja bizarr öngyilkosságán próbálja túltenni magát. A felesége pedig eközben egyre súlyosabb alkoholistává válik, mert képtelen feldolgozni, hogy kicsivel korábban intézetbe adta értelmi fogyatékos kisbabáját. Micu és Nacukó csendes poklába hamarosan betoppan Micu öccse, az Amerikából hazatérő Takasi.

Takasi azt tervezi, hogy elutazik a család régi, falusi birtokára, hogy nyélbe üssön egy üzletet a helyi gazdasági élet vezéregyéniségével, a koreai származású „szupermarket-királlyal”. A házaspár elkíséri Takasit az útra, s a testvérek szülőhelyén rövidesen megindul az emlékezés, a múlt felidézése, s a családhoz köthető történelmi események feltárása és újraélése – s a gyakran már-már kényszeres múltidézgetés során nem várt események és összefüggések kerülnek a felszínre.

Tovább

Címkék: nobel díj, ekult, 2011 április, óe kenzaburó

2011.máj.04.

Írta: entropic 4 komment

Guillermo Martínez: Oxfordi sorozat

Nemrég szóba került a Molyon Simon Singh A nagy Fermat-sejtés című könyve, amit nagy kíváncsisággal olvastam kb. tíz éve. Eddigi életem során nagyjából az volt az első és utolsó alkalom, hogy önként, az élvezet kedvéért foglalkoztam a matematikával – még akkor is, ha az a könyv „csak” populáris matematika, és a kötet végére érve (legnagyobb fájdalmamra) nem értettem meg a Fermat-sejtés bizonyítását. (Persze eleve naiv volt az a feltételezésem, hogy a kötet egyáltalán tartalmazni fogja a bizonyítást, ami vagy kétszáz oldalt tesz ki.)

A molyos beszélgetést figyelve mindenesetre kedvem támadt újra belelapozni Singh könyvébe, de hirtelen nem sikerült előkerítenem. Másnap aztán épp a következő olvasmányom kiválasztásával foglalatoskodtam, és a sok szóba jöhető könyv közül éppen az Oxfordi sorozat tűnt a legmegfelelőbbnek. Azt persze tudtam, hogy ebben a könyvben is van matematika, azon viszont meglepődtem, hogy a regényben szó esik a Fermat-sejtésről, és Andrew Wiles épp a történet idején hozza nyilvánosságra a sejtés bizonyítását egy cambridge-i konferencián. De ez persze csak véletlen.

Tovább

Címkék: krimi, 2011 április, guillermo martínez

2011.máj.02.

Írta: entropic 7 komment

Sofi Oksanen: Sztálin tehenei

Van bennem némi félelem minden olyan irodalmi művel kapcsolatban, amely a szocializmus időszakában játszódik, vagy amelyben fontos téma ez az időszak. Az életkorom miatt ugyanis szinte egyáltalán nincsenek személyes élményeim és emlékeim ebből a korból, s gyakran attól tartok, efféle tapasztalatok nélkül nem lehet igazán átélni és értékelni egy regényt, amely ekkor játszódik vagy ezzel a korral foglalkozik. Sofi Oksanen regényével kapcsolatban azonban alaptalan volt ez a félelem.

A Sztálin tehenei egy család három generációjának életét meséli el. Az észt nagymama, Sofia, jóformán az egész életét egy vidéki településen töltötte, s a II. világháború során, majd azt követően átélte azt a folyamatot, amely során Észtországból szovjet állam lett. Sofia tán legnagyobb büszkesége, hogy egyik lányának, Katariinának sikerült elvégeznie az egyetemet, s annak ellenére, hogy a lány nem volt hajlandó belépni a pártba, mégis tisztességes munkát kapott mérnökként.

Katariina aztán a 70-es években összeházasodik egy finn férfival és Finnországba emigrál. Itt születik meg a lánya, Anna, aki tizenéves korától kezdve evészavarokkal küzd, mert nem képes megbarátkozni a családi örökségével, észt származásával. Azaz Anna talán még képes is lenne erre, ám Katariina szerint az észt származás a létező legnagyobb szégyen Finnországban, hiszen azt észt nőkről az egész nyugati világnak az a véleménye, hogy ők alkotják a szovjet prostituáltak legalsó rétegét. Így hát Katariina igyekszik titkolni a gyökereit, Annát pedig kezdettől fogva finnként neveli, és szinte kényszeríti a lányt, hogy minden erejével titkolja a származását.

Tovább

Címkék: sofi oksanen, ekult, 2011 április

2011.ápr.30.

Írta: entropic Szólj hozzá!

Rui Cardoso Martins: És ha nagyon meg szeretnék halni

Rui Cardoso Martins első regénye lazán összekapcsolódó történetek füzére. Az egyes fejezetek közötti összekötő kapocs az öngyilkosság, a gyilkosság, a halál és annak különböző módozatai és megjelenési formái egy ember, egy vidék vagy egy nép életében. A téma morbid, ám divatos, és a szerző az elvárható mértékű fekete humorral ábrázolja az eseményeket.

A történetek elbeszélője Piszkafa, a portugáliai Alentejóban élő fiú, akinek környezete valósággal hemzseg a gyilkos- és öngyilkosjelöltektől. Mint kiderül, Portugálián belül Alentejóban a legnagyobb az öngyilkosok aránya: a legkülönfélébb korú, foglalkozású és élethelyzetű emberek döntenek úgy nap nap után, hogy véget vetnek az életüknek. Van, aki a rovarirtó szerre esküszik, van, aki a sziklafalról ugrik le és olyan is van, aki mindenképpen biztosra akar menni, ezért gyógyszert vesz be, majd főbe lövi magát. Ők azok az emberek, akik nagyon meg szeretnének halni. Ám olyan ember is akad persze, aki nem szeretne meghalni, de valaki más eldönti helyette a kérdést, és hirtelen felindulásból vagy puszta kedvtelésből megszabadítja őt az életétől. Bárhogy legyen is, úgy tűnik, Alentejóban egyetlen ember élete sem zajlik és végződik békésen.

Piszkafa ezekről az emberekről mesél, de természetesen nem elégszik meg az egyes esetek feltárásával. Az elbeszélő egyrészt arra is keresi a választ, hogy vajon mi lehet az alentejói levegőben, ami oly gyakran a felszínre hozza a lakosok öngyilkos hajlamait. Másrészt pedig időnként messzebbre is tekint a közvetlen környezeténél, és előszeretettel foglalkozik a híres irodalmi vagy történelmi gyilkosok és öngyilkosok történeteivel és motivációival.

Tovább

Címkék: ekult, 2011 március, rui cardoso martins

2011.ápr.27.

Írta: entropic 4 komment

Dimitri Verhulst: Semmivégre

Az előző bejegyzésemmel (vagyis inkább a hozzá kötődő, a posztomnál biztosan több ember által olvasott molyos értékelésemmel) sikerült egy egészen kellemes (tényleg) vitát kirobbantanom. Nagyon könnyű volt: csak minden hátsó szándék nélkül le kellett írnom azt a szót, hogy „pornó”, és onnantól már minden ment magától. Az, hogy a szó milyen kontextusban hangzott el, kevéssé (vagy egyáltalán nem) számított, a puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy vita legyen belőle. Én tanultam az esetből, és ismét gazdagabb lettem egy (olcsó, ám hatékony) eszközzel, amellyel szükség esetén hatást lehet elérni.

S hogy rögtön hasznosítsam az új tapasztalataimat, arra gondoltam, hogy szeretnék erről a könyvről is mondani egy jól megválasztott, hatásvadász szót, amire mindenki felfigyel – az sem baj, ha nem teljesen igaz ez a szó; aztán szeretnék erről a könyvről is párszáz hozzászóláson keresztül vitatkozni, nem sajnálva sem az időt, sem az energiát; és szeretnék aztán a vitától feldobódva és kifáradva egy újabb könyvbe kezdeni.

Azaz nem is szeretném én mindezt: végig se kell gondolnom az előző gondolatmenetet, hogy tudjam, az olcsó eszközök nem illenek ehhez a könyvhöz. Ezt a könyvet nem tudnám egy szóval leírni – de még azt sem tudnám egy szóval leírni, hogy mi nem ez a könyv. És nem szeretnék vitázni sem erről a könyvről – csak beszélgetni róla, de azt is inkább személyesen; és még véletlenül sem szeretném egy hosszú vita után félretenni végre magamban a könyvet és aztán nem foglalkozni vele többet.

Tovább

Címkék: dimitri verhulst, 2011 április