Dimitri Verhulst: Semmivégre
Az előző bejegyzésemmel (vagyis inkább a hozzá kötődő, a posztomnál biztosan több ember által olvasott molyos értékelésemmel) sikerült egy egészen kellemes (tényleg) vitát kirobbantanom. Nagyon könnyű volt: csak minden hátsó szándék nélkül le kellett írnom azt a szót, hogy „pornó”, és onnantól már minden ment magától. Az, hogy a szó milyen kontextusban hangzott el, kevéssé (vagy egyáltalán nem) számított, a puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy vita legyen belőle. Én tanultam az esetből, és ismét gazdagabb lettem egy (olcsó, ám hatékony) eszközzel, amellyel szükség esetén hatást lehet elérni.
S hogy rögtön hasznosítsam az új tapasztalataimat, arra gondoltam, hogy szeretnék erről a könyvről is mondani egy jól megválasztott, hatásvadász szót, amire mindenki felfigyel – az sem baj, ha nem teljesen igaz ez a szó; aztán szeretnék erről a könyvről is párszáz hozzászóláson keresztül vitatkozni, nem sajnálva sem az időt, sem az energiát; és szeretnék aztán a vitától feldobódva és kifáradva egy újabb könyvbe kezdeni.
Azaz nem is szeretném én mindezt: végig se kell gondolnom az előző gondolatmenetet, hogy tudjam, az olcsó eszközök nem illenek ehhez a könyvhöz. Ezt a könyvet nem tudnám egy szóval leírni – de még azt sem tudnám egy szóval leírni, hogy mi nem ez a könyv. És nem szeretnék vitázni sem erről a könyvről – csak beszélgetni róla, de azt is inkább személyesen; és még véletlenül sem szeretném egy hosszú vita után félretenni végre magamban a könyvet és aztán nem foglalkozni vele többet.
A hosszú bevezető részben azért van, mert fontosnak éreztem a legutóbbi posztomban szereplő könyvnek és ennek az összekapcsolását és összehasonlítását magamban (s akkor már egy kicsit a blogon is), részben pedig azért, mert nem tudok könnyen beszélni erről a könyvről, úgyhogy inkább csak próbálok elbújni a szavaim mögött. Kezdetnek mondjuk azt javasolnám, hogy olvassátok el, amit néhány hete írtam Verhulst másik könyvéről, a Problemszki Szállodáról. Amit arról a műről írtam, mind igaz erre is. És még több is. Most a „többről” fogok írni.
Bennem már a Problemszki Szálloda kapcsán is nagy tisztelet ébredt Verhulst iránt: igen nagyra becsültem őt, amiért a könyvéből nem csinált katasztrófaturistáknak való látványosságot, és képes volt tartózkodni mindentől, ami patetikus. A Semmivégre után pedig csak fokozódott a nagyrabecsülésem, itt ugyanis Verhulst nemcsak másokkal, hanem a saját életével és gyerekkorával kapcsolatban is képes volt megtenni ugyanezt.
És nemcsak arra gondolok, hogy én mint olvasó nem éreztem magam a Verhulst család nyomorán szörnyülködő-élvezkedő kukkolónak, de az is egyértelmű volt, hogy a felnőtt Verhulst sem úgy ment vissza (testben és lélekben egyaránt) a gyerekkora idejébe, hogy akkor ő most berzenkedik egy jót, aztán önelégült mosollyal az arcán hazamegy a barátnőjéhez, s közben arra gondol, hogy neki már semmi köze ahhoz az alkoholista családhoz, amelyet huszonvalahány éve hagyott ott egy faluban, ami olyannyira egy névtelen lepratelep, hogy talán még a térképen sem szerepel.
Nyilvánvaló, hogy még van köze hozzá – ha nem lenne, akkor valószínűleg nem írt volna több önéletrajzi, gyerekkori élményeket feldolgozó könyvet is. A Semmivégre ugyanis nem Verhulst egyetlen ilyen könyve. Az itteni információk szerint több fiatalkori könyvében is a gyerekkora volt a fő téma – amit éppenséggel nem csodálok, és azt sem csodálnám, ha esetleg a további könyveit is azzal töltené meg, hogy megpróbál minden élményt kiírni magából.
Nem tudom, Verhulst korábbi művei milyenek lehetnek, de azt tudom, hogy a Semmivégre jó. Terápia ez a könyv, persze, de nem jellemző rá sem a parttalan siránkozás, sem az, hogy hatásvadász módon időzzön a feltehetően legdrámaibb részleteken.
Verhulst okos és könyörtelen. A könyv legnagyobb részét kitevő gyerekkori epizódokban az elbeszélő vállalja a közösséget a gyerekkora szereplőivel – arról mesél, hogy „voltunk a kocsmában” meg hogy „mi, Verhulstök, ilyenek meg olyanok vagyunk és mindennap berúgunk”, és nem azt mondja, hogy „ők olyanok voltak, de én nem”. Közben persze tudjuk, hogy van legalább egy Verhulst, aki nem volt olyan, különben nem olvasnánk ezt a könyvet. Viszont a gyerek Dimitri élményei még sok év távlatából nézve is annyira emlékezetesek, hogy sokszor nem tudom hidegen, messziről szemlélni őket.
És hogy mitől okos és könyörtelen Verhulst? Attól, hogy amikor már majdnem felülkerekedik az érzelgős (érzelmes) énem, és már kezd összeszorulni a szívem, akkor a felnőtt narrátor, a Verhulst alteregó tesz valami váratlan, kizökkentő, oda nem illő, cinikus megjegyzést, én meg arra gondolok, hogy ha ő képes távolságot tartani és nem érzelegni, akkor én sem fogok bőgni. Így inkább nevetek, mert azt még mindig kevésbé érzem oda nem illőnek.
