Monica Ali: In the Kitchen
MC blogján olvastam erről a regényről tavaly ősszel, és már akkor sejtettem, hogy ez a könyv tetszene nekem. És tényleg: az első bekezdés elolvasása után tudtam, hogy ez jó könyv lesz. Spoileres bejegyzés következik.
Az In the Kitchen első bekezdése így hangzik (a saját fordításomban):
Visszatekintve úgy érezte, hogy az ukrán férfi halála volt az a pillanat, amikor a dolgok rosszra fordultak. Nem arról van szó, hogy ennek a férfi halála volt az oka, még csak nem is arról, hogy ez volt az egyik oka, hiszen a halálesetet követő események egyszerre tűntek elkerülhetetlennek és tökéletesen véletlenszerűnek. És bár az eseményekből végül össze tudott rakni egy történetet [...], addigra már épp elég változáson ment át ahhoz, hogy rájöjjön: ez is csak egy történet, amelyet elmondhat, a történeteknek pedig általában nem lehet hitelt adni. Mindezek ellenére az ukrán halálának napját jelölte meg a dolgok kezdeteként, bár a saját élete – már ha mondhatjuk, hogy egy életnek vannak fordulópontjai – csak másnap vett új irányt.
Nem azért idéztem ilyen hosszan, mert egyébként nem tudom mivel megtölteni ezt a posztot, és nem is pusztán azért, mert rokonságot érzek Monica Alival és az ő soksoros mondataival (én egyébként kissé szétdaraboltam az eredeti szöveg hosszú mondatait), hanem azért, mert ez a bekezdés számomra példa a tökéletes regénykezdésre. Igen, van benne halál, rejtély és izgalom, de ami mindezeknél sokkal fontosabb, s ami engem ámulatra késztet, az az, hogy van benne sok-sok kétely és bizonytalanság, meg egy kis ironikus játék is: hiszen az olvasó is épp egy történet elején jár, kíváncsi, hogy mi következik, és félre akarja tenni a kétségeit, erre mindjárt az első bekezdésben az áll, hogy a történeteket nem szabad fenntartás nélkül elhinni. Egy ehhez foghatóan gazdag, filozofikus, sokat sejtető (és még többet elhallgató) első bekezdés pedig remekül megadja az alaphangot egy jó regényhez.
Az In the Kitchen a negyvenkét éves konyhafőnök, Gabriel Lightfoot történetét meséli el. Gabriel a neves londoni hotel, az Imperial éttermének főszakácsa. Az étterem konyhája igazi multikulti paradicsom: a világ minden tájáról származó menekültek, legális és illegális bevándorlók dolgoznak Gabe keze alá, s bár a sokféle ember együttéléséből adódó feszültség időnként már-már az elviselhetetlenségig fokozódik, alapvetően jól mennek a dolgok. Gabriel sikeres embernek érzi magát, s tervezi, hogy hamarosan saját éttermet nyit, utána megkéri a barátnője kezét, majd pedig jöhetnek a gyerekek. Ebbe a szépen megtervezett életpályába rondít bele a hotel egyik dolgozójának, az ukrán Yurinak a halála. Bár úgy tűnik, hogy Yuri halálát baleset okozta és nincs benne semmi rejtélyes, Gabriel mégsem képes túltenni magát az eseten, és még inkább belebonyolódik a (nem is igazán létező) ügybe, amikor előkerül Lena, aki eddig a stricije elől menekülve Yuri szobájában bujkált.
Gabriel a Lenával való kapcsolata során egy olyan irracionális és durva valósággal találja szembe magát, amelyről eddig nem vett tudomást, mert mindig el volt foglalva azzal, hogy takaros kis listákat írogasson a tennivalóiról, és igyekezzen a listákon foglaltak szerint élni és mindig tervszerűen, mindent tudatosan átgondolva cselekedni. A lány hatására azonban mindez megváltozik, és ahogy Gabriel megismeri Lena, Yuri, és a többi konyhai dolgozó történeteit (vagy a történeteknek az érdeklődő nyugati ember tűrőképességéhez igazított változatait), kénytelen elgondolkodni azon, hogy vajon a jogok, amelyeket ő eddig teljesen természetesnek vett (mint pl. az, hogy az ember maga irányítja az életét) tényleg olyan természetesek-e mindenki számára. Gabriel a kételyeivel szembesülve lassanként leépül, mert attól a perctől fogva, hogy már nem biztos benne, hogy ura az életének, valóban el is veszti a (mégoly illuzórikus) uralmat az élete alakulása felett.
Monica Ali egészen zseniális és zavarba ejtő módon ábrázolja Gabriel összeroppanásának folyamatát: minden lassan és fokozatosan történik, s nem lehet megállapítani, hogy pontosan mikor csúszik ki a talaj Gabriel lába alól. A mások valóságával és ezzel párhuzamosan a saját önző, kényelmes, érzéketlen lényével való szembenézés persze magában hordozza a változás, a jobb élet reményét, s szerintem ennek a reménynek az ábrázolása a regény egyetlen gyenge pontja: ahhoz képest, hogy miféle dolgok zajlanak a regény első 500 oldalán, az utolsó 50 oldal mintha túlságosan hihetetlen és optimista lenne. (De lehet, hogy ez nem is baj, végül is a történeteknek úgysem szabad hitelt adni.)
A számomra kissé erőltetett befejezést leszámítva viszont nem tudnék rosszat mondani erre a regényre. Az In the Kitchennek van normális története, van egy nagyon hiteles és emberi főhőse; ezen kívül van a könyvben sok modernkori emberi és társadalmi probléma és feszültség; van benne humor; és vannak benne érdekes és értelmes gondolatok és kérdések – a válaszok pedig szerencsére nincsenek odakészítve.
(Egyébként az In the Kitchen különböző témái és cselekményszálai több másik, nem olyan régen olvasott könyvre emlékeztettek. Nem fejtem ki, hogy melyik könyv pontosan miről jutott eszembe – szerintem ez többnyire úgyis egyértelmű –, csak leírom a címeket. Ha szeretnétek ehhez a regényhez valamilyen szempontból hasonló könyveket olvasni, akkor ezeket ajánlom: Martin Amis: Pénz; William Nicholson: Rokon lelkek társasága; Dimitri Verhulst: Problemszki Szálloda.)
