Rui Cardoso Martins: És ha nagyon meg szeretnék halni
Rui Cardoso Martins első regénye lazán összekapcsolódó történetek füzére. Az egyes fejezetek közötti összekötő kapocs az öngyilkosság, a gyilkosság, a halál és annak különböző módozatai és megjelenési formái egy ember, egy vidék vagy egy nép életében. A téma morbid, ám divatos, és a szerző az elvárható mértékű fekete humorral ábrázolja az eseményeket.
A történetek elbeszélője Piszkafa, a portugáliai Alentejóban élő fiú, akinek környezete valósággal hemzseg a gyilkos- és öngyilkosjelöltektől. Mint kiderül, Portugálián belül Alentejóban a legnagyobb az öngyilkosok aránya: a legkülönfélébb korú, foglalkozású és élethelyzetű emberek döntenek úgy nap nap után, hogy véget vetnek az életüknek. Van, aki a rovarirtó szerre esküszik, van, aki a sziklafalról ugrik le és olyan is van, aki mindenképpen biztosra akar menni, ezért gyógyszert vesz be, majd főbe lövi magát. Ők azok az emberek, akik nagyon meg szeretnének halni. Ám olyan ember is akad persze, aki nem szeretne meghalni, de valaki más eldönti helyette a kérdést, és hirtelen felindulásból vagy puszta kedvtelésből megszabadítja őt az életétől. Bárhogy legyen is, úgy tűnik, Alentejóban egyetlen ember élete sem zajlik és végződik békésen.
Piszkafa ezekről az emberekről mesél, de természetesen nem elégszik meg az egyes esetek feltárásával. Az elbeszélő egyrészt arra is keresi a választ, hogy vajon mi lehet az alentejói levegőben, ami oly gyakran a felszínre hozza a lakosok öngyilkos hajlamait. Másrészt pedig időnként messzebbre is tekint a közvetlen környezeténél, és előszeretettel foglalkozik a híres irodalmi vagy történelmi gyilkosok és öngyilkosok történeteivel és motivációival.
Ahogy az előzőekből sejthető, ez a regény meglehetősen sokfelé ágazik és sok mindent szeretne mondani. S gyakran sikerrel is jár: Martins regénye ugyanis rengeteg olyan részletet és az egész könyvön átívelő motívumot tartalmaz, amelyek súlyt adnak a történetnek (bár a téma egyébként is épp eléggé súlyos). Ilyen elem például a brutálisan meggyilkolt Catarina tanárnő esete. A narrátor folyton vissza-visszatér erre a történetre, hangsúlyozza, hogy Catarina milyen jó és emberséges tanár volt, s így az önmagában is szörnyű gyilkosság egyre kegyetlenebbnek és értelmetlenebbnek tűnik, hiszen az olvasó természetesen jobban együtt érez valakivel, akiről sok apróságot tud, mint valakivel, aki nem több a puszta névnél.
Hasonlóan hatásos a regény stílusa. A narrátor morbid és távolságtartó humorral mesél az Alentejóban és másutt történtekről, s ezen igazán nincs mit csodálkozni, hiszen annyi halál történik a fiú környezetében, hogy azt fekete humor és szándékos elidegenedés nélkül talán nem is lehetne elviselni. De nem csupán a humorban rejlik a szöveg hatása, hanem Piszkafa furcsa narratív megoldásaiban is: a fiú gyakran szólítja meg önmagát, s olyankor egyes szám második személyben beszél. Pontosabban szólva, csak sejthető, hogy saját magához beszél, időnként ugyanis úgy tűnik, hogy valójában az olvasót szólítja meg, máskor pedig mintha egy lányhoz beszélne, aki már nincs vele. Ez a játszadozás pedig kellemes feszültséget ad a szövegnek és végig ébren tartja az olvasó figyelmét.
Viszont a számos erénye mellett van néhány gyengesége is a könyvnek. A szöveg időnként összefüggéstelen és széteső. S nem arra gondolok, hogy az egyes fejezetek túl lazán kapcsolódnak egymáshoz, hiszen ez természetes, mivel nem hagyományos szerkezetű regényről van szó. Ami zavaró, az az, hogy néhol az egyes fejezeteken belül is hiányzik az egység, s időnként úgy tűnik, hogy a mondatok teljesen véletlenszerűen következnek egymás után. Az pedig szintén nem jó, hogy helyenként úgy éreztem, az író szándékosan túldramatizálja az eseményeket és túlságosan hatásvadász módon ír róluk.
S bár ez nem hiba, de megemlítendő, hogy a narrátor szenvtelensége és humora nagyon megnehezíti (vagy akár lehetetlenné teszi) a leírtakkal való azonosulást. Nekem majdnem a könyv végéig kellett várnom, mire végre átéreztem a történet alapvető tragikumát és az elbeszélő szomorúságát, s a regény utolsó oldalait már igazán emberinek és szívfájdítónak találtam. Azt azért sajnálom, hogy túl sokáig tartott, mire a könyvnek ez az oldala is megmutatkozott.
