Guillermo Martínez: Oxfordi sorozat
Nemrég szóba került a Molyon Simon Singh A nagy Fermat-sejtés című könyve, amit nagy kíváncsisággal olvastam kb. tíz éve. Eddigi életem során nagyjából az volt az első és utolsó alkalom, hogy önként, az élvezet kedvéért foglalkoztam a matematikával – még akkor is, ha az a könyv „csak” populáris matematika, és a kötet végére érve (legnagyobb fájdalmamra) nem értettem meg a Fermat-sejtés bizonyítását. (Persze eleve naiv volt az a feltételezésem, hogy a kötet egyáltalán tartalmazni fogja a bizonyítást, ami vagy kétszáz oldalt tesz ki.)
A molyos beszélgetést figyelve mindenesetre kedvem támadt újra belelapozni Singh könyvébe, de hirtelen nem sikerült előkerítenem. Másnap aztán épp a következő olvasmányom kiválasztásával foglalatoskodtam, és a sok szóba jöhető könyv közül éppen az Oxfordi sorozat tűnt a legmegfelelőbbnek. Azt persze tudtam, hogy ebben a könyvben is van matematika, azon viszont meglepődtem, hogy a regényben szó esik a Fermat-sejtésről, és Andrew Wiles épp a történet idején hozza nyilvánosságra a sejtés bizonyítását egy cambridge-i konferencián. De ez persze csak véletlen.
A regény, mint az a címéből sejthető, Oxfordban játszódik, s egy sorozatgyilkosságról szól. Az elbeszélő, az ifjú argentin matematikus (akinek a nevéről csak annyi derül ki, hogy van benne dupla „l”, amelyet nem mindenki tud kimondani, úgyhogy a név lehet akár Guillermo is) egyéves ösztöndíjjal érkezik Oxfordba, ám az elméleti matematikai tanulmányokról hamarosan több dolog is elvonja a figyelmét. A hős egyrészt rövid időn belül barátnőt szerez magának, s tanulás helyett inkább a lánnyal tölti az idejét; másrészt pedig belebotlik egy különös gyilkosságba, amely bizonyos jelek alapján egy gyilkosságsorozat első darabjának tűnik. A narrátor ezután a híres matematikussal, Arthur Seldommal közösen próbálja leleplezni a tettest, s igyekszik rájönni, hogy a gyilkos által hagyott jelek, amelyek egy matematikai sorozat elemei, miképpen függenek össze a gyilkosságsorozat elemeivel.
A narrátor jelleme és a szerepe a regényben igen érdekes és ironikus. Egyrészt ő a laza, fiatal latin férfi, aki a rámenősségével és a sármjával mintha azonnal meghódítaná fél Oxford nőnemű lakosságát. Az életkora és a viselkedése alapján nyilván neki, nem pedig a nála jóval idősebb Seldomnak kell a nyomozónak, a rejtélyt megoldó zseninek lennie, ám az ifjú hős nemigen jeleskedik a nyomozásban, semmit nem vesz észre magától, és egészen sokáig tart, mire végre rájön a megoldásra. Ha tehát az Oxfordi sorozatot afféle hős-és-segédje típusú krimiként olvassuk, akkor az elbeszélő sokkal inkább illik a segéd pozíciójába, semmint a hősébe.
Ez a cseles fordított megoldás azonban nem az egyetlen érdekesség a regényben. Mivel a szerző matematikus, a főhős matematikus, és a jelek szerint a gyilkosnak is van valami köze a matematikához, aligha meglepő, hogy a könyvben rengeteg matematikai-filozófiai elmélkedés található. Ezek a fejtegetések pont annyira mélyenszántóak, hogy a magamfajta laikus, a matematikát csak messziről csodáló olvasó számára is érthetőek, élvezetesek és elgondolkodtatóak legyenek, ugyanakkor Martínez nem rettent el holmi számításokkal és egyéb bonyolult dolgokkal.
S még valami, ami feltűnő a regényben: a szerző roppant érzékletesen ábrázolja Oxfordot, és remekül megteremti az ősi, békés egyetemi város hangulatát, ahol az emberek nem használnak függönyt és nem zárják az ajtót, viszont a látszólag szenvedélymentes angol élet álcája mögött rengeteg, nagyon is emberi érzelmet és szenvedélyt táplálnak.
Ez az okos, ámde nem túl megterhelő regény pedig végül is pont az érzelmekről és szenvedélyekről szól. Sok matematikával körítve.
