Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége
Úgy két éve olvastam a szerző korábbi regényét, az Elemi részecskéket, s akkor azt igen jónak találtam: olyan könyvnek, amely provokatívan és szokatlan, sokkoló őszinteséggel és cinizmussal ábrázolja a modern kor emberi kapcsolatainak hiányát és a szexuális szabad(os)ságot, amelyek végül az emberi civilizáció pusztulásához vezetnek. Emlékszem, nagyon komoly műnek tartottam az Elemi részecskéket, és már az olvasása közben arra gondoltam, hogy olyan sokrétű és gondolatgazdag az a könyv, hogy mindenképpen újra fogom olvasni, mert egyetlen alkalom során lehetetlen a mélyére ásni.
Az Elemi részecskék után persze kíváncsi lettem Houellebecq más műveire is, de most, az Egy sziget lehetősége után már nem hiszem, hogy akarok még további könyveket is olvasni tőle. Nagyon leegyszerűsítve azt mondanám, hogy ez a regény ugyanolyan, mint az Elemi részecskék: ugyanúgy az emberi civilizáció eltűnéséről, majd egy újabb, magasabb rendű faj megjelenéséről szól; mindkét könyvben ugyanazok az értékek dominálnak; s ugyanaz a végtelenül kiábrándult és cinikus stílus jellemzi mindkét regényt. Mindez egyébként önmagában még nem tántorítana el az író további regényeitől, inkább arról van szó, hogy valószínűleg én változtam két év alatt, és már nem feltétlenül tartom jó ötletnek az efféle könyvek olvasását.
Pár mondat arról, hogy miféle is ez a könyv. Az Egy sziget lehetősége a szerkezetét és a kivitelezését tekintve roppant érdekes mű. A történetet ugyanis három narrátor beszéli el: Daniel1, a negyvenes, keserű, az élet egyetlen örömének a szexet tartó humorista, illetve az ő két kései leszármazottja, Daniel24 és Daniel25, akik genetikailag azonosak az első Daniellel, s akik pár évezreddel később olvassák és kommentálják Daniel1 életírását.
Daniel1 a jelenben a fiatalságkultusz megszállottja, s kapóra jön neki, hogy megismerkedik az Elohimita szektával: az Elohimiták halhatatlanságot ígérnek a híveiknek, mégpedig úgy, hogy eltárolják a hívek DNS-ét, s vállalják, hogy amint lehetséges lesz, a DNS-ből újraalkotják az elhunyt hívőt. A genetikai halhatatlanság megteremtésével pedig lehetővé válik az, hogy az ember nyugodtan, békében éljen, és ne háborgassák olyan érzések, mint a szerelem és a vágy, amelyek mind azzal állnak összefüggésben, hogy az ember fél a haláltól, s ezért amíg él, minél többet szeretne behabzsolni a világból. A halhatatlanság ígérete viszont nem várt következményekkel is jár az emberi fajra nézve, de ebbe már nem megyek bele.
Az kétségtelen, hogy az Egy sziget lehetősége roppant filozofikus regény, ugyanakkor komoly kérdéseket (pl. eugenika, egy „jobb” emberfaj megteremtése) is feszeget, vagyis nem valami átgondolatlan fércműről van szó. Az is kétségtelen, hogy (egy könyv esetében) gyakran van valami betegesen vonzó a Daniel1-féle alakokban: a cinizmus, az (ön)gyűlölet, a boldogtalanság, az odamondogatás és az önsajnálat keveréke általában eléggé érdekessé (ha nem is szimpatikussá) tud tenni egy regényszereplőt, s most sincs ez másként. És végül az is kétségtelen, hogy a könyv negatív utópia, amely felhívja a figyelmet számos, valóban létező és bizonyára terjedő jelenségre (a fiatalság mint érték mindenek fölé való emelése; tudatosan vállalt gyermektelenség; a szexuális élvezet felértékelése minden más örömforrás rovására; az érzelmi kapcsolatok sivárabbá válása és megszűnése), s így mondhatjuk rá, hogy fontos társadalomkritikai funkciót tölt be.
Az efféle paraméterekkel rendelkező könyveket én általában szeretni szoktam. Szerintem pl. jó könyv a Karambol, és jó könyv az Amerikai psycho vagy Bret Easton Ellis számos más könyve. Nem zavar, ha pornográf szexjelenetek vagy betegesen erőszakos epizódok vannak egy könyvben. (Nyilván nem arról beszélek, hogy ezek milyen érzelmeket váltanak ki belőlem, hanem arról, hogy nem fogok nem elolvasni vagy negatív kritikával illetni egy könyvet pusztán az ilyesféle jelenetek miatt.) Az Egy sziget lehetőségét mégis elviselhetetlen könyvnek tartom, és összehasonlítva ezt a regényt az előbb említett két másikkal, arra jutottam, hogy ennek két oka van: ebből a könyvből egyrészt hiányzik az eltávolító hatású stilizáltság és ritualizáltság, amely megvan a Karambolban, másrészt pedig hiányzik belőle a szerzői irónia is, amely megvan az Amerikai psychóban - Daniel cinizmusa és önsajnálata is teljesen komoly, és nem derül ki semmiből, hogy Houellebecq tart némi távolságot a hősétől.
Ezen eszközök hiánya miatt pedig a könyv olyan hatást kelt, mintha teljes mértékben a valóságról szólna, s egy ilyen valóságot én nem fogadok el. Nem hiszem, hogy az emberek közti egyetlen értelmes kapcsolat a szexuális lehet; nem hiszem, hogy negyvenéves kor fölött az ember már csak a halált várja; nem hiszem, hogy mindenki olyan közönyös és kegyetlen, mint ebben a regényben. Ha ezeket mind elhinném, nem hiszem, hogy ép elméjű maradnék.
