Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe - The Picture of Dorian Gray
.jpg)
Néhány hónapja olvastam Will Self egyik könyvét, a Quantity Theory of Insanity című novelláskötetet, ami eléggé vegyes érzéseket váltott ki belőlem (gyakrabban untam, mint nem), de azért nem zártam ki annak a lehetőségét, hogy valaha elolvassam a szerző valamelyik másik művét is. Aztán nemrég olvastam valahol, hogy megjelenik magyarul Self Dorian című regénye, ami a Dorian Gray arcképének újraírása, de ez a hír nem hozott éppen lázba, és nem éreztem sürgetőnek a kényszert, hogy most rögtön tegyek még egy próbát Self írásaival. De aztán megláttam a Dorian borítóját, ezt a szuper, groteszk, vicces borítót, és már mentem is megvenni a könyvet. Ha a könyv csak fele olyan jó lesz, mint a borítója, már nem fogok panaszkodni, viszont mielőtt belevetném magam a Dorian nyújtotta (remélhetőleg fantasztikus és okosan posztmodern) élvezetekbe, gondoltam, újraolvasom az „igazi” Dorian Gray történetét.
A történetet biztos mindenki ismeri, de most hirtelen nem találtam olyan ismertetőt róla, amit jó szívvel linkelnék azok kedvéért, akik esetleg mégsem, úgyhogy írok róla egy kicsit. A regény a 19. század végi Angliában játszódik, hősei pedig divatos, dekadens, életunt arisztokraták és művészek, akik főként az élvezetek hajszolásával és szakadatlan, öncélú szellemeskedéssel múlatják az idejüket.
A történet hőse az ifjú, ártatlan, hamvas szépségű (ám a szépségéről mit sem sejtő) Dorian Gray, akiről festő barátja, Basil Hallward készít egy csodálatosan élethű festményt. Dorian a kész képet megpillantva rádöbben, hogy milyen ragyogó külsővel is van megáldva. Ezt a felfedezést éppen azután teszi, hogy Basil egyik ismerőse, a cinikus ember pózában tetszelgő, folyton szellemeskedő Lord Henry Wotton telebeszéli a fejét azzal, hogy a fiatalság a legfontosabb érték a világon, s arra ösztönzi őt, hogy addig éljen és addig vegye ki a részét a világ gyönyörűségeinek élvezetéből, amíg még tart a szépsége, hiszen az úgyis hamar elillan, s utána már semmi öröm nem marad az életében.
A butuska Dorian Lord Henry beszédén felbuzdulva, valamint saját szépségére s egyúttal szépségének a mulandóságára ráébredve arra a kívánságra ragadtatja magát, hogy bár maradhatna örökké fiatal, miközben a képmása viseli a múló idő nyomait. A kívánság (természetesen) valóra válik, s így Dorian előtt megnyílik az út, hogy Lord Henry okos mondásait és paradox elméleteit követve minden élvezetet és élvezetes bűnt kipróbáljon, anélkül hogy a cselekedetei bármiféle nyomot hagynának rajta.
A Dorian Gray arcképe csodás, érzéki, okos és önmagában is paradox regény – nemcsak olyan értelemben tehát, hogy tele van a (talán) Oscar Wilde szócsöveként funkcionáló Lord Henry paradoxonjaival.
Nagyon érdekes például megfigyelni, hogy a regény főszereplőinek figyelme hogyan és miért koncentrálódik Dorian Gray körül. A gyakorlatias, visszavonult életet élő Basil Hallward számára Dorian a múzsa, a tökéletes test, amely új színt visz a művészetébe. Basil szeretné, ha Dorian megőrizné ártatlanságát, s bár ebben a törekvésében a jó szándék vezérli, és az ifjúnak adott tanácsaiban a baráti féltés jeleit fedezhetjük fel, valójában van némi önzés is Basil szavaiban és tetteiben: azért szeretné, hogy Dorian szép és ártatlan maradjon, hogy minél tovább betölthesse nála a múzsa szerepét.
Ezzel szemben Lord Henry számára Dorian egy érdekes kísérlet alanya: az ifjú olyan könnyen befolyásolható, hogy egy kellően erős és lenyűgöző személyiségű ember minden szavát egy pillanat alatt a magáévá teszi, s ezért maximálisan alkalmas arra, hogy Lord Henry rajta keresztül próbálja ki az élet élvezetéről szóló elméleteit. Persze, Lord Henry cinikus, életunt, bűnös élvezetekben dagonyázó, erkölcstelen stb. – de csak elméletben. A regényben semmi nem utal arra, hogy Lord Henry tényleg kicsapongó életet élne vagy hogy rossz hírneve lenne.
S Lord Henryhez köthető a regény alapvető paradoxona is. Bár látszólag ő századvég (fin de siècle) életunt, melankolikus, ugyanakkor élvhajhász, dekadens, erkölcstelen arisztokráciájának tökéletes megtestesítője, Lord Henry, mint mondtam, valójában teljesen „normális” életet él, s azon kívül, hogy előszeretettel hangoztat provokatív nézeteket, semmi rosszat nem lehet felróni neki.
Ezért hát felmerülhet néhány kérdés: tényleg annyira fontos a szépség hajszolása? Valóban fontosabb az esztétika az erkölcsnél? S ha Lord Henry, a dekadens arisztokrata mintapéldánya valójában csak pózoló szájhős, és igazából csöppet sem romlott, akkor vajon az egész fin de siècle is csak póz volt?
És Dorian Gray sorsát elnézve nekem úgy tűnik, hogy Wilde műve voltaképpen egy roppant erkölcsös, sőt: tanulsággal rendelkező regény. (Remélem, nem rontom el senki élvezetét, ha elmondom, hogy a tanulság a következő: az erkölcstelenség hosszú távon nem kifizetődő.)
(Most, az emlékeimet felfrissítve pedig már igazán kíváncsi vagyok, hogy mit hozott ki ebből a történetből Will Self.)
