Egyszer olvastam egy remek novellát Ben Marcustól, úgyhogy olvasni akartam tőle mást is, hogy kiderüljön, hosszabb távon/több oldalon keresztül is tudja-e azt, amit abban a novellában tudott: pontos, sokféle asszociációt hordozó, nem-terjengős, nem-túlcsinált, pont-jó mondatokat írni. (Ami nem valami egyszerű.)

És micsoda öröm: Tud!

Az már az említett novellában is feltűnt, hogy milyen jól bánik Marcus a nyelvvel, a jelentésekkel, a jelentések egymásba tűnésével, és ez itt is megvan. És itt, azt hiszem, még érdekesebb a dolog, mert ennek a regénynek az egyik központi témája éppen a nyelv, és az, hogy a nyelv mennyire nem jó semmire sem.

Ahogy az gyakran megesik, most is elég volt egy(-két) jó első mondat ahhoz, hogy azonnal a jó első mondattal bíró regényt akarjam olvasni.

A könyv így kezdődik:

„Darlings! Welcome! And you must be Danielle?” Sleek and small, her wide eyes rendered enormous by kohl, Lucy Leverett, in spite of her resemblance to a baby seal, rasped impressively. Her dangling fan earrings clanked at her neck as she leaned in to kiss each of them, Danielle too, and although she held her cigarette, in its mother-of-pearl holder, at arm's length, its smoke wafted between them and brought tears to Danielle's eyes.

Ez szerintem (itt) tökéletes, és remekül megmutatja az író legnagyobb erősségét: hogy igen jól tud mindenféle manírt és megjátszást és társasági játszmát-jófejkedést ábrázolni, és e manírokkal karakterizálni.

Herman Koch regénye érdekes és nem rossz, csak nem tudom eldönteni, hogy végül is miről akar szólni. (Vajon mit akart ezzel mondani a költő? És ha azt akarta mondani, akkor miért nem azt mondta?)

Elvileg – azt hiszem – ez egy morális-dilemmázós regény, a morális dilemmák mellett egy adag cinikus modernélet-kritikával. De aztán egy idő után már nem annyira morális-dilemmázósnak tűnik nekem, hanem egy meglehetősen félelmetes és morbid elmebaj-történetnek (olyan fajtának kb., mint amilyen a Kind of Intimacy, vagy a Butcher Boy).

Na de menjünk sorban: a regény keretét egy vacsora adja, amely során egy testvérpár és a feleségek – jó sok kerülő és mellébeszélés után – végre eljutnak a témához, amiről eleve beszélni akartak: hogy vajon mit kezdjenek azzal a kellemetlen helyzettel, hogy a gyerekeik (két 15 éves fiú) egy bulizós éjszakán megöltek egy hajléktalan nőt, aki egy bankautomata előtt feküdt, s aki miatt a fiúk nem tudtak hozzáférni az automatához.

Mindig szerettem volna úgy olvasni egyszer ezt a drámát, ahogy most olvastam – elmenni az állatkertbe, és ott újraolvasni, hogy hazatérve elmondhassam (-gondolhassam): MISTER, I'VE BEEN TO THE ZOO.

Szerintem valahányszor drámákról írok (ami mondjuk nem fordul elő túl sűrűn), megemlítem, hogy a Zoo Story az örökös kedvenc darabom. Az örökös-kedvencség onnan ered, hogy egyetemista koromban jó sokszor elolvastam, és minden adandó alkalommal megnéztem, amikor az egyetemen működő társulat előadta (a társulat még most is létezik, átalakulva [lásd: https://www.facebook.com/ConfuseACatLtd], és néha még most is játsszák ezt a darabot, néha nem-Debrecenben is – nézzétek meg, ha egyszer alkalmatok adódik, mert zseniális és felkavaró és nagyon intim előadás.)

Na de ez már régen volt, úgyhogy ellenőriznem kellett, hogy vajon még mindig annyira elalélok-e ettől az egzisztencialista-féle, világtól-elidegenedős, létértelem-keresős műtől.

És – igen.

Igencsak jellemző és meglehetősen félelmetes, hogy a regény végére érve az volt az első dolgom, hogy bekapcsoljam a laptopot, hogy írjak róla – hogy potenciálisan az egész világ láthassa az én örökbecsű gondolataimat, és hogy részem legyen abban az örömben, hogy potenciálisan az egész világ mosolyokkal, lájkokkal, megosztásokkal jutalmazza azt, hogy Megosztottam valamit.

De persze amikor bekapcsoltam a gépem, rögtön beléptem a Gmailre is, ahol láttam, hogy egy barátom megosztott velem egy csomó képet tavalyról a Google drive-ján, amelyek véletlenül jelentenek is valamit nekem, úgyhogy gyorsan beléptem Skype-ra is, hogy megköszönjem a képeket, tudván, hogy valószínűleg online találom őt, és valóban így volt, úgyhogy még beszélgettünk is úgy egy órácskát.

Ja, hogy egy kicsit már túlságosan is nyílt vagyok? Pusztán csak a demonstráció kedvéért, meg hát nem is igazán, mert pl. nem mondom el, hogy milyen fényképeket kaptam, meg azt sem, hogy miről beszélgettünk – mert hiszen miért is mondanám. Egyrészt – kit érdekelne ilyen mélységben az életem? Másrészt (és főleg) – mégis mi a francért akarnám én ilyen mélységben megosztani az életem egy mégoly barátságos-ismerősséges helyen is, mint amilyen ez?

Én annyira nem szeretek megosztani – ebben a regényben viszont mindenki meg akar osztani mindent, merthogy az elv az, hogy a titkok hazugságok, a megosztás törődés, a magánélet pedig lopás. (Ez kicsit 1984-szerűen hangzik, és biztos nem véletlenül.)

Ifjabb és okoskodósabb koromban eléggé kedveltem Martin Amist, például ez a könyve is tetszett tíz évvel ezelőtt. Azt hittem, most is tetszeni fog – legalábbis az első mondat olyan csodás volt, hogy miután azt elolvastam, aznap már nem is olvastam többet, mert teljesen el voltam alélva:

Cities at night, I feel, contain men who cry in their sleep and then say Nothing. It's nothing. Just sad dreams.

Szerintem ez maga a tökély, és inkább meg sem próbálom lefordítani.

De hiába a jó első mondat – végül halálosan untam ezt a regényt és idegesített, biztos azért, mert már nem vagyok ifjú meg okoskodós. De nem, mégsem – mindkettő vagyok, szóval inkább arról lehet szó, hogy ez a fajta okoskodás most éppen idegesít és untat. Ez a hú-de-kifinomult, erőltetetten-ironikus, agyonstilizált fajta agyaskodás – na, ettől hülyét kapok. (Kivéve, amikor én művelem.)