Gondolkodtatok már olyasféle rejtélyeken, hogy mondjuk miért van az, hogy ha 2-4 darab van valamiből, akkor azt csehül alanyeset többes számmal mondjuk, ha viszont valamiből 5+ darab van, akkor azt birtokos eset többes számmal?

Nekem speciel ez a kedvenc csehnyelv-rejtélyem, és – nem, ebből a könyvből sem derül ki, hogy miért van ez így. Mert a legjobb tudomásom szerint erre a kérdésre nincs is válasz.

Meg mert ez nem a miért-ek könyve, hanem az ez így van-ok könyve. (Leíró nyelvtan, na.)

Ami teljesen oké, és ahogy haladunk a vége felé, a könyv egyre izgalmasabb lesz – a perfektív vs. imperfektív igék (meg hogy hogyan lehet egy imperfektív ige perfektív párjából egy másik imperfektívet csinálni), a feltételes módok, az alá- és mellérendelt mondatokat bevezető kötőszavak, illetve a mindenféle szóból mindenféle más szót csináló képzők meg miegyebek rejtelmeit taglaló fejezetek pl. számos „aaaaaaaa, végre világos”- pillanattal ajándékoztak meg.

Idén már az előszó is sok jót és izgalmasat ígért.

A sorozatszerkesztő, Heidi Pitlor az irodalmi karakterek szerethetőségéről elmélkedik az előszóban, és mindenféle írókat idéz, akik szerint elég nagy bajban van az az olvasó, aki azért olvas, hogy barátokat találjon, és az alapján ítél meg könyveket, hogy csípi-e a szereplőit. (Ezekben a novellákban sincs sok szerethető szereplő, úgyhogy barát-találásra kevéssé alkalmas könyv ez.)

A szerkesztő, T. C. Boyle aztán más dolgokról elmélkedik, például arról, hogy mi a novella. Elmélkedés közben Poe-t idézi, aki szerint a novella, az olyasmi, amit egyhuzamban el lehet olvasni, és az a jó benne, hogy a novella szerzője tökéletesen megvalósíthatja a szándékait, és az alatt az egy óra alatt, amíg az olvasó elolvas egy novellát, a lelke teljes mértékben az író hatalmába kerül.

Nem tudtam, mire számítok, de ez a könyv sokkal meglepőbb annál, mint amire számítottam.

Az elején pedig elkedvetlenedtem egy kicsit, mert a regény úgy indul, hogy megtudjuk, miért lett bölcsészkaros a főszereplő, Harczi Viktor. A katonaságot akarta elkerülni, először úgy, hogy egy drasztikus vodka-diétával megpróbálta az alkalmassági testsúly alá fogyasztani magát, majd amikor ez nem jött be, jelentkezett a miskolci bölcsészkarra.

Jaj – gondoltam –, remélem, ez nem egy 90-es években játszódó Éles lesz, mert bár az Éles kurvajó, nem akartam még egy olyat.

De szerencsére ez nem olyan. Lehet, hogy pont azért, mert a 90-es években játszódik, amikor talán több idealizmus meg optimizmus volt a levegőben.

Walser regényének nem-hőse igazi 20. századi tehetetlen kisember. Franz Horn valaha menő üzletkötő volt egy műfogsorgyártó cégnél, de a regény jelen idejében már nem megy valami jól a sora: a cégnél mindent elront, mindenről lemarad, mindenre rosszul reagál, semmiben sem érzi otthon magát, és úgy érzi, rég elment mellette az élet, meg a siker, meg a szerelem, meg a boldogság.

Franz Horn világa borzalmasan sivár – csupa külsőség, csupa udvariaskodás, csupa finom üzleti és családi játszma; „igazi” életnek már régóta nyoma sincs, és az öröm, az értelem, a személyiség mind elpusztul ebben a jóléti látszatéletben.

S ha már a látszatéleteknél tartunk: biztos nem véletlen az sem, hogy Horn egy műfogsorgyártó cégnél dolgozik – a hamis-udvarias mosolyoknak, összeszorított fogaknak, erőltetett vigyoroknak igen nagy szerepe van ebben a könyvben. És beszélhetünk persze a műfogsorok alapvető ellentmondásosságáról is: még a legtökéletesebb műfogsoron is látszik, hogy az nem igazi – és lehet, hogy pont a túlzott tökéletességről ismerszik fel, hogy nem az. Na de gyárthat-e egy cég természetesnek ható, kicsit összevissza, vagy kicsit nikotinsárga, vagy kicsit fogköves műfogsorokat? Naná, hogy nem. Úgyhogy ha már műfogsorra szorulunk (és a Walser által elég cinikus hangon emlegetett jóléti társadalomban előbb-utóbb úgyis mind arra szorulunk), akkor kénytelenek vagyunk beérni a tökéletes fogsorral. Ami kicsit sem igazi, s amivel igazi mosolyt sem lehet mosolyogni.

Azt hiszem, túlontúl fiatalka lehettem még, amikor ezt a könyvet először olvastam, s emlékszem, akkor nehezen ment. Biztos azért, mert 15 évesen még nem volt sok dolgom se a feminizmussal, se a kéjvággyal, se a lapályossággal, se a családi élet nehézségeivel, se az erőszakkal, se a halállal, se a végzetességgel.

Ezek némelyikével azóta sem volt dolgom, más némelyikével meg igen, úgyhogy (vagy nem úgyhogy, hanem valami más okból?) most jóval könnyebben ment az olvasás. Persze nem tudom, Garp füstölgése a regények életrajzi elemeinek lényegtelen mivoltáról (lásd itt: http://moly.hu/idezetek/544740) csak a regények írására vonatkozik-e, vagy az olvasásukra is – lehet, hogy az életrajzi, személyes élményeken alapuló kapcsolódás-olvasás teljesen érdektelen. Mert hiszen nem úgy van az, hogy ha valami jó, azt akkor is észrevenni, ha amúgy nincs hozzá semmiféle kapcsolódási pont?

Lída Holá művét nem tudom más cseh nyelvkönyekkel összehasonlítani, mivel csak ebből tanultam, de ez úgy viszonylag oké. (És mellesleg végtelen bizalommal viseltetek a tanárom iránt – biztos, hogy a lehető legjobbat választotta.)

A New Czech Step by Step elvileg egy „teljesen átdolgozott” kiadás (ahogy azt a New szó sugallja) – de nem tudom, milyen lehetett az átdolgozás előtt, merthogy nekem még így, megújítva is sokszor rém ódivatúnak tűnik ez a könyv.

Például végighúzódik rajta egy amolyan rém didaktikus, "családcentrikus"/patriarchális történetszál, olyasféle, mint amire a több mint 20 évvel ezelőtt, az alsó tagozatban használt németkönyvből emlékszem. Olyasmi, hogy a könyv elején megismerkedik egymással Eva és Petr, randizgatnak, összeházasodnak, majd a végére már ott tartunk, hogy Evának ikrei vannak, és a konyhából kiabál befele a családnak, mérgesen és ziláltan, hogy üljenek már végre az asztalhoz.

Ettől én hülyét kapok. Persze lehet, hogy nem kéne a fikcióolvasási módszereimet nyelvkönyvekre is alkalmaznom, de amúgy meg – miért ne? (Egy kis előzetes a második rész majdani értékeléséből: az egyelőre sokkal jobban tetszik, mert életszerűbb helyzeteket és szövegeket vonultat fel, mint ez.)

Most már olvastam Jennifer Egan összes könyvét (direkt beosztottam, mert nincs sok belőlük), és ez az első (egyetlen), amitől nem vagyok elájulva.

Persze még így is jó, például simán megfelel annak a rendkívül tudományos kritériumnak, miszerint jó könyv az, ami belemászik az álmaimba. És azért is jó, mert megvan benne minden, amit Egan műveiben szeretek. (Hogy mit szeretek bennük, azt leírtam régebben a többi könyvével kapcsolatban, és most kivételesen eltekintek az önismétléstől. [Illetve: e finom módszerrel bátorítanék mindenkit arra, hogy nézzen utána a régi posztjaimnak/rajongásaimnak.])

De az ájulás most elmaradt, és voltak dolgok, amik zavartak.

Úgy két éve az Így veszíted el is nagyon bejött, és most ez is.

Az alkotóelemek ebben a könyvben is nagyjából ugyanazok: dominikai-szexmániásság; kivándorló- és bevándorlólét és a soha nem múló vonzalom Dominika iránt, ami lehet, hogy nem is vonzalom, hanem honvágy, vagy visszahúzó átok, s ami mintha egyetlen Dominikáról elvándorló reménybeli USA-állampolgárt sem hagyna soha nyugodni; családi drámák, nyomások és elvárások a háttérben, amelyek generációkon keresztül öröklődnek és fejtik ki hatásukat.

Az arányok azonban mások ebben a regényben – a szexmániát itt aztán mindenki kiéli, kivéve a címszereplő, az örök-lúzer Oscar, aki azzal a gondolattal biztatja magát szörnyűségesen csajmentes életében, hogy állítólag még soha egyetlen dominikai férfi sem halt meg szűzen. Mindenesetre mivel itt mindenki szexel, csak épp az nem, aki mindenkinél jobban imádja a nőket, a szex (na jó, meg az intimitás, meg a többi) valamiféle misztikus jelentőségre tesz szert Oscar szemében, s abban látja minden problémája megoldását.

Persze, tudom, vagy legalábbis halványan rémlik, hogy ezt mindig leírom, de már félig elfelejtettem, ezért leírom megint, hogy: mindig az az Austen-regény a legjobb, amit épp (újra)olvasok. Úgyhogy élveztem ezt most is, nagyon, és most épp ez a kedvencem.

Bár most nem a szokásos tavasz-nyári angolromantika (ami amúgy vajmi kevéssé romantika [de biztos pont azért bírom]) iránti vágyam vitt vissza ehhez a könyvhöz, hanem leginkább az, hogy Virginia Woolf a Saját szobában roppant elismerően beszélt Jane Austenről.

Úgyhogy most kicsit Virginia Woolf-szemmel nézve: Jane Austen aztán tényleg senkinek nem próbál megfelelni, és ez remek. Ahogy mesél, ironizál, beszédmódokkal-ábrázol, kritizál, érzelmeskedik – az mind pont önmaga, vagyis az ő tapasztalatai, látásmódja, képzelete – és a kritika és/vagy elnézés mértéke nem azon múlik, hogy Austen férfi-e vagy nő, vagy hogy az ábrázolt személy férfi-e vagy nő.

Igazából valami mást akartam olvasni, de azt a mást nem találtam meg hirtelen az ágyneműtartóban, ez viszont mindjárt ott volt szem előtt, úgyhogy gondoltam, jó lesz ez – úgyis  kíváncsi voltam, tetszik-e még vajon ez a könyv, amin, emlékszem, tizenéves koromban (amikor – ha nem volt más ötletem – folyton ezeket az egérkés könyveket vettem ki a könyvtárból) igen jól szórakoztam. Persze azóta már tudom, hogy a Vidám Könyvek logója igazából nem egérke, hanem kenguru, de ez most már mindegy. És a regény még most is eléggé tetszik.

A regény egy automatikai kutatóintézetben játszódik, s a kerettörténet arról szól, hogy elkészül egy új épületszárny, amelyet maga az angol királynő fog felavatni. A dolgozók tehát lázasan készülnek a királynő fesztelen-ámde-kellően-ünnepélyes fogadására, s a készülődés számos belső hatalmi harchoz és ellentéthez vezet. Ez csak természetes, mert hiszen a „fesztelen” szó nem mindenkinek ugyanazt jelenti: egyesek szerint egy csésze teával megkínálni a nagy eseményen a királynőt annyit jelent, hogy a kantinban a kezébe nyomunk egy langyos garzonteával teli műanyag bögrét (nem pontos idézet), mások szerint meg azt, hogy a minőségi csészében felszolgált minőségi tea mellé esetleg még kínálunk néhány kaviáros szendvicset, piskótát, darabka lazacot, pohár pezsgőt is – szóval na, van itt bőven értetlenkedés.