Mark Baker a tech kommunikációs szakma veteránja, a borító szerint 25 év tapasztalattal a háta mögött. Meg blogot is ír, Every Page is Page One címmel, amit időnként szoktam olvasni azon erőfeszítéseim keretein belül, hogy képben legyek a legújabb technikai dokumentáció-őrületekkel (és amitől többször kapok hülyét, mint ahányszor nem). (Baker blogos stílusa szerintem rém arrogáns és okoskodós; itt, a könyvben a bloghoz képest egész visszafogott.)

Mindenesetre Baker e könyvben leírja az elméletét arról, hogy hogyan lehet jó felhasználói útmutatókat/helpeket/manuálokat írni. Az elméletet röviden úgy foglalhatnám össze, hogy: Minden Oldal az Első Oldal (EPPO).

Kicsit hosszabban: az ugyebár nyílt titok, hogy hiába van neked egy szép kis, logikusan (szerinted) felépített felhasználói kézikönyved a céged által gyártott cucchoz, azt úgyse olvassa senki úgy. Ebben az általam is művelt szakmában vannak ezek a mondások, hogy egyrészt: RTFM. Másrészt meg, más emberek szájából: A manuált úgyse olvassa senki.

Szóval ingoványos talajon járunk, az biztos. Olvassa valaki? Senki se olvassa? Kéne olvasnia valakinek? Minek írunk egyáltalán? És kinek? (Ez itt már kicsit egzisztencializmus is.)

Sam Shepard drámáiban, már azokban, amiket ismerek, visszatérő téma a családi örökség/átok kérdése, és a fejlődés lehetetlensége. Shepard világában a család valami olyasmi, amiből nincs menekvés, ami mindig visszahúz, és ahol nincs lehetőség változásra és változtatásra, csak ugyanazok a minták ismétlődnek újra meg újra.

Ez történik itt is. A dráma szereplői egy diszfunkcionális, kommunikáció- és értésképtelen, rozzant család tagjai, akiket összeköt egy régi titok/átok (amit mellesleg maguk vontak a saját fejükre).

A dráma kezdetén a családtagok (az idős szülők és két felnőtt, középkorú fiú) vígan tocsognak a családi nyomorban: mindannyian bizalmatlanok egymás iránt; nem hallgatják meg egymást (ebből a szempontból is elég jelentőségteljes, hogy a párbeszédek tekintélyes része zajlik úgy, hogy a szereplők nem ugyanabban a helyiségben tartózkodnak, hanem valaki az emeletről vagy a tornácról kiabál lefele-befele a többieknek); lazán figyelmen kívül hagyják a többiek valóságát és igényeit; kamuznak, amikor csak tudnak; és komoly kétségeik vannak mind a saját, mind a többiek beszámíthatóságát illetően.

Egy nap aztán betoppan az egyik felnőtt fiú huszonéves gyereke a barátnőjével, mivel a tékozló unoka szeretné újra felvenni a kapcsolatot rég elhagyott családjával.

Az irodalmi hagyományok szerint a kvázi-kívülállók érkezése többnyire valami változás előhírnöke, úgyhogy már-már azt képzelhetjük, hogy most aztán majd mindenki színt vall, új alapokra helyezi az életét, stb. De micsoda meglepetés (Shepardnél azért annyira nem), hogy ez csak félig történik meg, és még félig se jól.

Vannak nekem olyan rejtélyes könyveim, mint ez, amelyek olyan kérdéseket vetnek fel, mint pl. hogy „mégis hogy került ez hozzám?”, meg hogy „vajon miért tűnhetett egyszer bizonyára jó ötletnek, hogy ezt megszerezzem?” De tényleg – mi okból tettem vajon szert erre a könyvre? Iszonyat taszító a borítója, gagyi a címe (az eredeti címnek szerencsére nincs olyan sok köze a salsához és hercegekhez), a leírása alapján meg semmi olyan, ami engem különösebben érdekelne.

Aztán most elolvastam, és kiderült, hogy nem is rossz.

A történet Harlem latin-amerikaiak által lakott részében játszódik, és az örök álmodozó bűnöző/üzletember/nagylelkű emberbarát, Willie Bodega bűnözéséről, álmodozásáról és városrész-jobbító törekvéseiről szól, egy hűvös, félig-meddig kívülálló, intelligens narrátor elbeszélésében.

Mielőtt olvasni kezdtem, utánanéztem egy kicsit a könyvnek és szerzőnek, és megakadt a szemem egy cikken, amiben a Nagy Gatsbyhez hasonlították ezt a regényt.

Utoljára a Bartos Tibor-féle konzervsör-fordítást olvastam úgy 10 éve, és – a fordítás ellenére is – teljesen le voltam nyűgözve.

Az angol kiadást meg már másfél éve hurcoltam magammal mindenfelé, mert úgy gondoltam, ezt legközelebb – legalább részben – menet közben akarom olvasni. Úgyhogy sokfelé járt már velem ez a könyv, mert végül egyik út sem volt alkalmas rá, egészen múlt hétvégéig, amikor most-azonnal-muszáj gyors cseh-magyar-cseh útra indultam. Volt az út során minden – szendergés az éjszakai buszon; álmos és kedves vécésnéni hajnalban a Népligetben; kialvatlanságtól egyszerre éles és lassú érzékszervekkel bolyongás Budapest általam eddig ismeretlen részein; némi kicsit-kafkai ügyintézés; hidak a Dunán; őzek a szlovák pusztában; meg ez a könyv.

Kiválóan passzolt az úthoz, és örülök, hogy még mindig le vagyok nyűgözve. (Tartottam tőle, hogy már túl öreg vagyok ehhez, de szerencsére – még – nem.)

Katherine Mansfield többek között a ki nem mondott (ki nem mondható) szavak mestere.

(Gyanítom, ilyesmi lehetett nőnek lenni 100 évvel ezelőtt: hogy nem beszélhettek „komolyan”, csak mesterkedhettek, és ártalmatlan szavakkal meg kis-kedves, butuska cselekedetekkel kompenzálhattak.)

Vegyük például a címadó novellát, amelyben a nem-csinos gazdag lányban egy pillanatra felhorgad a társadalmi egyenlőség iránti vágy, és arra gondol, milyen igazságtalan az, hogy ő gazdag és gondtalan, más nők meg szegények. De mindjárt nem akar annyira társadalmilag igazságos lenni, amikor ráébred, hogy a konkrét szegény lány, aki őt ily magasztos gondolatokra késztette, jóval csinosabb nála. Ez persze értelmezhető úgy, hogy a nem-csinos lány csak holmi féltékenykedő hülyepicsa, de én inkább úgy gondolom, hogy a nem-csinos, ámde kifinomult lány (aki mellesleg az álmatag hálószoba-pillantások és édesded búgások mestere) öntudatlanul is egész pontosan vágja, hogy úgyse az eszéért tartják, hanem az édes kis női attribútumaiért, úgyhogy (némi túlzással) a túlélése (vagy mondjuk inkább: a szokott színvonalú továbbélése) múlik azon, hogy tökéletes-álmatag hangon hízelegjen a férjének, és gondoskodjon róla, hogy a férj lehetőleg ne nagyon kerüljön nála jobban kinéző nők társaságába.

De ez persze nem mondható ki, mert a mély és kínzó érzések megfogalmazására ezekben a novellákban nincsenek szavak – csak pótszavak és pótcselekedetek vannak.

Első olvasásra, 6 évvel ezelőtt, eléggé letaglóztak ezek a novellák, de azóta olvastam McEwan több későbbi művét (bár messze nem mindet), és most már jobban feltűnt, hogy ez tényleg egy elsőkönyv, annak minden gyengeségével, kiegyensúlyozatlanságával, út-, stílus- és hangkeresésével, időnkénti bénázásával. (Persze azért szeretnék én ilyen gyenge elsőkönyvet írni.)

McEwan gyakori témái már itt is jelen vannak: a bennünk és a másikban rejlő ismeretlen, a felnövés lehetetlensége, a váratlan erőszak, és a szerelem, szex, és intimitás sötét oldala – de a későbbi könyveiben sokkal finomabban ír minderről. Itt még sok minden túl direkt, túl vaskos – szájbarágós.

Például: az egyik novella főszereplőjét annak idején agyondédelgette az anyja, és az illető mintha tudat alatt egész életében arra vágyna, hogy visszabújhasson az anyaméhbe. Egyszer aztán bezárják őt egy sötét és meleg helyre, ahol egészen jól érzi magát, és innentől kezdve még inkább elhatalmasodik benne a vágy, hogy visszabújjon az anyaméhbe. Hát na, nem annyira kifinomult szimbólumosdi ez szerintem.

Nemrég felfedeztem, hogy a nyelvtudásom jelenlegi szintjén a legjobb, amit tehetek, az az, hogy YA-regényeket olvasok csehül. Korábban próbálkoztam már többek között Salingerrel, Hraballal, meg J. K. Rowlinggal is, és végül is mindent befejeztem, amit elkezdtem, de általában nagyon lassan ment az olvasás, és gyakran éreztem úgy, hogy ehhez én még nem tudok eleget. Nemrég viszont elolvastam egy John Green-regényt csehül, és megvilágosodtam: a YA tökéletes műfaj, mert ezek a regények általában igen történetdúsak (úgyhogy nem áll fenn az a veszély, hogy hetekre-hónapokra félrerakom a könyvet, mert hiszen tudni akarom, hogy mi történik még), és elég egyszerű, hétköznapi nyelven szólnak ahhoz, hogy ne frusztráljam rajtuk agyon magam.

És most megint egy jó YA-regényt találtam, úgyhogy örülök. (Bár persze olvasás közben inkább sírtam.)

Aztán Pénelopé érdekel-e valakit az Odüsszeiából? Vagy róla elég annyi, hogy okos volt, szemérmes, és hűségesen várta haza hős Odüsszeuszát a mindenféle kalandokból?

Tetszik, hogy Atwoodot érdekli Pénelopé. Egyébként is szeretem az alternatív történeteket, és érdekes volt ezt is olvasni. Mert bár a nem-alternatív mű is bejött nekem (legalábbis másodszorra, rövid magyarszakos karrierem során, mert gimis koromban még túl fiatal voltam hozzá), az Odüsszeia határozottan nem Pénelopé miatt emlékezetes számomra. Az Odüsszeiából én is csak a szokásos macsó-dolgokra emlékszem, Odüsszeusz leleményességére, na és persze a rózsásujjú hajnalra, ami mintha egyfolytában kélne ki a ködből.

A Pénelopeia ugyanerről szól, csak nem Odüsszeusz, hanem Pénelopé szemszögéből (de sajnos nem eposzi terjedelemben, pedig szívesen olvastam volna Pénelopé kalandjairől többet is).

Tegnap éjfél körül nehéz döntés állt előttem – maradjak még ébren elolvasni a maradék 100 oldalt, és legyek hétfőn zombi, vagy várjak szépen egy napot, hogy befejezzem a könyvet.

Végül inkább aludni mentem, hiszen roppant felelősségteljes felnőtt vagyok, de az eredmény szempontjából ez lényegtelen volt, mert azt tapasztaltam, hogy az alvás szinte kizárt ezzel a történettel a fejemben.

A szerző másik magyarul megjelent regényét, az Expressz ajánlott!-at ismerve persze nem is számítottam valami ártatlan romantikus történetre, de még így is sikerült rendesen felkavaródnom, és fél éjszaka álmatlanul forgolódtam, félig azt remélve, hogy majd minden jó lesz (mert titokban romantikus vagyok), de közben tudva, hogy a dolgok pont úgy lesznek, ahogy logikusan lenniük kell (mert kevésbé titokban meg pragmatikus vagyok).

És persze a dolgok logikusan nem úgy vannak, ahogy egy átlagos Párizs-szerelem-kapcsolatosdi témájú regényben.

Ez elég brutális. Ez az állapot, amibe a főszereplő, az I. világháborúban megsebesült katona kerül: hogy nincs kezed-lábad, nem látsz-hallasz-beszélsz, és nagyjából az egyetlen ép érzékszerved a bőröd, és nem marad más a világból, csak a gondolataid.

Ami remek ebben a könyvben: a nézőpontok váltogatása, és ezzel a lelkiállapotok és a múlt vs. jelen érzékeltetése – az E/3 időnként átvált Joe belső (E/1) monológjába, ahogy próbálja újra összerakni magát, és próbál világot csinálni a semmiből, és néha mintha még E/2-es részletek is lennének itt. (De nem emlékszem pontosan, mert a könyvet olvasva én is úgy érzem magam, mintha Joe lennék, és nem tudom, mit képzelek, mit érzek, mit élek át valóban, és mit álmodok; mit beszélnek a fejemben a múltbeli hangok, mit mondok magamnak én, mit próbálok én mondani másoknak.)