Erre a könyvre is, akárcsak a Hotel Világra, Katherine blogján figyeltem fel, és ez is hasonlóan földbedöngölő olvasmánynak bizonyult. A levélregény története nagyon egyszerű: a fiatal dán nő, Delphine lát egy festményt egy párizsi galériában, s a kép olyan nagy hatással van rá, hogy köszönetképpen küld a festőjének egy őszinte és kissé érzéki hangú levelezőlapot. A középkorú festő, Jean Luc válaszol a nőnek, majd kettőjük között egyre fűtöttebb, erotikusabb, vágyakozóbb és hisztérikusabb hangú levelezés bontakozik ki, amely a lassú, játékos, flörtölős ismerkedéstől igen hamar eljut odáig, hogy mindketten a másik sosem látott testének és a levelek alapján elképzelt lelkének a megszállottjaivá válnak. Természetesen a személyes találkozó gondolata is hamar felvetődik, ám a randevú végül nem egészen a vágyott módon valósul meg.
A regényről több helyen olvastam, hogy döbbenetes és drámai csavarral végződik, amely egészen letaglózza az olvasót. Engem viszont a végkifejlet egyáltalán nem lepett meg, mert előre tudtam. Ez nem azért van, mert annyira okos vagyok (nagyjából minden író át tud ejteni, és soha egyetlen krimiben sem sejtettem meg a gyilkost), hanem azért, mert a könyv címe alatti megjegyzés („A leveleket közreadja X. Y.”), az egész levelezés hangvétele és rapszodikus volta, valamint a néhol elejtett, ám a levelezőpartnerek által szándékosan vagy naivan figyelmen kívül hagyott utalások egészen pontosan jelezték, hogy miféle végkifejlet várható. És pont ezért (is) tartom sokra ezt a regényt: az írónő nem élt azzal az olcsó trükkel, hogy valami érthetetlen, ám látványos fordulattal sokkolja az olvasót, hanem egyszerűen leírta azt, ami elkerülhetetlenül következett az előzményekből.
A regény persze sokkoló, de számomra nem a történet vége miatt az, hanem amiatt, hogy az egész levelezés rémisztően hiteles. Delphine és Jean Luc kapcsolatának alakulása, egyre növekvő intimitásuk, illetve a levélváltások között beálló szünetek és hallgatások, amelyeket aztán kényszeresen őszinte múltidézgetéssel, a másikról szőtt erotikus fantáziálások elmesélésével, vagy önmarcangoló, önironikus vagy követelőző levelekkel törnek meg – mindez roppant valóságos és félelmetes.
Bár itt levelekben folyik a kommunikáció, nem pedig a neten keresztül, a regény a kékszeműfiú c. Joanne Harris-regényre emlékeztetett. Itt is a szerepjátszásról, a valóság és a vágyak összemosásáról és az igazi személyiség megfoghatatlanságáról van ugyanis szó, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy valaki levelek, blogkommentek vagy MSN-üzenetek alapján szeret bele egy sosem látott emberbe. Az efféle, vágy- és fantáziaalapú kapcsolatokban viszont még a hagyományos kapcsolatokban megszokottnál is hangsúlyosabban jelen van a hazudozás (vagy minimum az elhallgatás), önmagunk előnyös színben feltüntetése, ezzel párhuzamosan pedig a másik fél bálványozása akár még a tények ellenére is, s ez így van az Expressz ajánlott!-ban is. Delphine és Jean Luc között olyan szenvedélyes, őszintének tetsző, ám valójában szerepjátszásra épülő kapcsolat alakul ki, amelyet aztán roppant könnyű megingatni. Hiába, hogy jóformán mindketten csak a másik fantáziájának szüleményei, a másikról megalkotott kép olyan fontos lesz, hogy ahhoz képest a valóság vállalhatatlanná és elképzelhetetlenné válik.
És bár olvasás közben sokáig úgy gondoltam, hogy a kapcsolatban Delphine a szenvedő fél, mert ő adja ki magát jobban, ő vágyódik erősebben, ő rajong őszintébben a másikért, ez végül teljesen jelentéktelen kérdéssé válik, mert valójában ennek a kapcsolatnak csak vesztese van.
