Aztán Pénelopé érdekel-e valakit az Odüsszeiából? Vagy róla elég annyi, hogy okos volt, szemérmes, és hűségesen várta haza hős Odüsszeuszát a mindenféle kalandokból?

Tetszik, hogy Atwoodot érdekli Pénelopé. Egyébként is szeretem az alternatív történeteket, és érdekes volt ezt is olvasni. Mert bár a nem-alternatív mű is bejött nekem (legalábbis másodszorra, rövid magyarszakos karrierem során, mert gimis koromban még túl fiatal voltam hozzá), az Odüsszeia határozottan nem Pénelopé miatt emlékezetes számomra. Az Odüsszeiából én is csak a szokásos macsó-dolgokra emlékszem, Odüsszeusz leleményességére, na és persze a rózsásujjú hajnalra, ami mintha egyfolytában kélne ki a ködből.

A Pénelopeia ugyanerről szól, csak nem Odüsszeusz, hanem Pénelopé szemszögéből (de sajnos nem eposzi terjedelemben, pedig szívesen olvastam volna Pénelopé kalandjairől többet is).

Érdeklődött egyébként egy ismerősöm, hogy mit olvasok, elmondtam neki röviden, mi ez, mire azt kérdezte: és az nem unalmas? Mégis mivel töltötte Pénelopé az idejét? Elment sétálni, bandázott a barátnőkkel, meg kémlelte egy kicsit a tengert?

Ha nagyon vad feminista lennék, biztos a torkának ugrottam volna az implicit feltételezés miatt, hogy a nő élete megáll, ha nincs ott a férfi. De én szelíd vagyok, úgyhogy csak elmeséltem, hogy nem, nem unalmas, mert Pénelopénak voltak gondolatai, ötletei, tervei, cselekedetei a férje távollétében is, és ez amúgy se valami Szabó Lőrinc-i lámpalecsavarós módon működik.

Az igazság persze az, hogy Pénelopé életét, terveit és cselekedeteit igencsak erősen meghatározta az, hogy ő nő, és szinte mindig kénytelen volt alárendelni magát vagy konkrét személyekben megtestesülő, vagy diffúz hatalmaknak (férj, rokonok, régi bútordarab-szolgák, meg a társadalom úgy egészében). Atwood pedig jól megmutatja, hogy Pénelopé ennek ellenére is féltve (és viszonylag sikeresen) őrizte önmagát – ami pár ezer évvel ezelőtt valószínűleg elég nehéz lehetett.

Ennek ellenére nem vagyok annyira elalélva ettől a műtől, mint Atwood egynémely más művétől (főleg az Edible Woman-től és a Vak bérgyilkostól) – azt hiszem, nekem ez kicsit rövid (én meg jobb szeretek Atwood-féle nőalakokról minél több oldalon olvasni), és egy kicsit sűrűn-feminista (én meg jobb szeretem, amikor egy Atwood-regényben a feminizmuson kívül még minimum háromezerféle egyéb agyalnivaló is van, itt meg nincs annyi, csak mondjuk ötvenféle).