Nemrég felfedeztem, hogy a nyelvtudásom jelenlegi szintjén a legjobb, amit tehetek, az az, hogy YA-regényeket olvasok csehül. Korábban próbálkoztam már többek között Salingerrel, Hraballal, meg J. K. Rowlinggal is, és végül is mindent befejeztem, amit elkezdtem, de általában nagyon lassan ment az olvasás, és gyakran éreztem úgy, hogy ehhez én még nem tudok eleget. Nemrég viszont elolvastam egy John Green-regényt csehül, és megvilágosodtam: a YA tökéletes műfaj, mert ezek a regények általában igen történetdúsak (úgyhogy nem áll fenn az a veszély, hogy hetekre-hónapokra félrerakom a könyvet, mert hiszen tudni akarom, hogy mi történik még), és elég egyszerű, hétköznapi nyelven szólnak ahhoz, hogy ne frusztráljam rajtuk agyon magam.

És most megint egy jó YA-regényt találtam, úgyhogy örülök. (Bár persze olvasás közben inkább sírtam.)

A történet főszereplői mindketten kívülállók és mindenféle traumákkal küzdenek: Violet, bár népszerű lány, egy családi tragédia hatására teljesen magába zárkózik, és nem érdekli többé sem a cheerleaderség, sem a kapcsolata a suli legmenőbb arcával, sem a régi barátnők, akikkel – most már úgy tűnik – igazából soha nem volt sok közös témája.

Theodore Finch első ránézésre afféle emós-gótikus, kiszámíthatatlan srác, akit mindenki lököttnek tart, és aki mellesleg folyton a halál gondolatával foglalkozik, de közben nagyon is szeret élni.

Aztán úgy adódik, hogy ők ketten véletlenül megismerkednek, majd egymásba szeretnek, és ahogy annak egy igazi szerelemben lennie kell, kölcsönösen megmutatják egymásnak, hogy a világ másmilyen is lehet, vagy ha nem is lehet másmilyen, legalább lehet más szemmel nézni rá.

Jennifer Niven azonban szerencsére elég realisztikus, és nem csinál úgy, mintha a szerelemnek mágikus hatalma lenne – például a szerelemtól nem múlnak el varázslatos módon a mentális problémák, a tragédiák emléke sem tűnik el tőle (legfeljebb csak könnyebb lesz viszonyulni az emlékekhez), és bármennyire is jó, ha az embernek van egy szerelme, attól még nem fáj kevésbé sem az otthoni mellőzöttség, sem a suliban nap mint nap átélt cseszegetés.

Én meg szeretem a komolyan vehető YA-könyveket, amik igazi és nem-csak-napos témákról szólnak.

(Mellesleg meglepetten olvastam, hogy ez volt a szerző első YA-regénye; talán majd egyszer megkeresem a felnőttkönyveit is.)