Katherine Mansfield többek között a ki nem mondott (ki nem mondható) szavak mestere.

(Gyanítom, ilyesmi lehetett nőnek lenni 100 évvel ezelőtt: hogy nem beszélhettek „komolyan”, csak mesterkedhettek, és ártalmatlan szavakkal meg kis-kedves, butuska cselekedetekkel kompenzálhattak.)

Vegyük például a címadó novellát, amelyben a nem-csinos gazdag lányban egy pillanatra felhorgad a társadalmi egyenlőség iránti vágy, és arra gondol, milyen igazságtalan az, hogy ő gazdag és gondtalan, más nők meg szegények. De mindjárt nem akar annyira társadalmilag igazságos lenni, amikor ráébred, hogy a konkrét szegény lány, aki őt ily magasztos gondolatokra késztette, jóval csinosabb nála. Ez persze értelmezhető úgy, hogy a nem-csinos lány csak holmi féltékenykedő hülyepicsa, de én inkább úgy gondolom, hogy a nem-csinos, ámde kifinomult lány (aki mellesleg az álmatag hálószoba-pillantások és édesded búgások mestere) öntudatlanul is egész pontosan vágja, hogy úgyse az eszéért tartják, hanem az édes kis női attribútumaiért, úgyhogy (némi túlzással) a túlélése (vagy mondjuk inkább: a szokott színvonalú továbbélése) múlik azon, hogy tökéletes-álmatag hangon hízelegjen a férjének, és gondoskodjon róla, hogy a férj lehetőleg ne nagyon kerüljön nála jobban kinéző nők társaságába.

De ez persze nem mondható ki, mert a mély és kínzó érzések megfogalmazására ezekben a novellákban nincsenek szavak – csak pótszavak és pótcselekedetek vannak.

Egy másik példa a Garden party c. novella, amelyben szintén felbukkan a társadalmi egyenlőség kérdése, és amelyben a főszereplő (aki szintén egyenlőséget szeretne valami homályos módon) csak annyit tud mondani, amikor szembesül azzal, hogy hogyan élnek a szegények, hogy: „Bocsánat a kalapomért.”

Ez egy csodálatos mondat. A kalaptulajdonos fiatal lány csak homályosan, valahol a mélyben érzi, hogy mennyire botrányos az, hogy neki külön kalapja van az összes elegáns társasági eseményhez, másoknak meg nemhogy kalap, de még megélhetés sincs. Na, ehhez kell egy Katherine Mansfield, hogy ez ne legyen így leegyszerűsítve és megmagyarázva – hanem csak ott legyen, érezhetően: a tehetetlenség, a szomorúság, és a jobb élet – az átélhető, kimondható és megosztható élet vágya.

És bár a legtöbb novella női szemszögű és nőkről szól, azért nem arról van szó, hogy a férfiaknak bezzeg milyen jó. Itt nagyjából mindenkinek rossz, mindenki csak éldegél egymás mellett, ad a látszatra, de közben megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan vágyak között őrlődik.

(Meg van még egy-két majdnem-vidám írás is azért, de azok rövidek és inkább csak ujjgyakorlatnak tűnnek – mintha Mansfield kipróbálná, milyen lenne másként írni. De szerintem a nem-másként írt elbeszélései jobbak.)