Légrádi Mihály: Endorfin
Nem tudtam, mire számítok, de ez a könyv sokkal meglepőbb annál, mint amire számítottam.
Az elején pedig elkedvetlenedtem egy kicsit, mert a regény úgy indul, hogy megtudjuk, miért lett bölcsészkaros a főszereplő, Harczi Viktor. A katonaságot akarta elkerülni, először úgy, hogy egy drasztikus vodka-diétával megpróbálta az alkalmassági testsúly alá fogyasztani magát, majd amikor ez nem jött be, jelentkezett a miskolci bölcsészkarra.
Jaj – gondoltam –, remélem, ez nem egy 90-es években játszódó Éles lesz, mert bár az Éles kurvajó, nem akartam még egy olyat.
De szerencsére ez nem olyan. Lehet, hogy pont azért, mert a 90-es években játszódik, amikor talán több idealizmus meg optimizmus volt a levegőben.
Na jó, ezt nem tudom ám pontosan, mert akkor még igen fiatalka voltam, és az emlékeim gyerek- és kiskamasz-emlékek, de azok mind olyanok, hogy a 90-es évek, az tök király volt. És igen, volt Nirvana is, és bár akkor biztos fogalmam sem volt róla, tuti, hogy már akkor az agyamba került valahol ez a dal, meg a szövege, hogy „we can share our endorphins”:
Szóval na: kiderül, hogy Viktor egy idealista egyetemista, akinek ötletei vannak és csinálni akar valamit. Egész pontosan: endorfint akar mesterségesen előállítani.
Az ötlet – naná – az irodalomból ered: a Kis gyufaáruslány fájdalmas-megható meséje és Arisztotelész katarzis-elmélete olvad össze valahogy úgy, hogy abból logikusan következik, hogy az endorfintermelést mesterségesen is elő lehet idézni (egyébként én nem tudom, hogy tényleg lehet-e, de majd utánanézek), úgyhogy Viktor neki is lát a dolognak.
A kutatás, a fejlesztés, és az eredmény egyaránt igen érdekfeszítő, és egy csomó érdekes morális meg kulturális meg információ-elméleti (van ilyen? leírtam, úgyhogy most már van) kérdést felvet. Olyanokat, hogy hogyan és miért hatnak a szavak. Meg hogy hogyan lehet információt az agyba juttatni. Meg hogy hogyan lehet mások érzelmeit befolyásolni (és szabad-e). (És még az entrópiáról is beszélgetnek a könyvben, ami persze egyenes út a szívemhez – de ha nem beszélgettek volna róla, akkor is tetszett volna azért.)
Viktor alapötletét egyébként személyesen is teszteltem – meséltem a regényről egy barátomnak, és mikor kiderült, hogy nem ismeri a Kis gyufaáruslányt, gyorsan azt is elmeséltem neki – a hatás nem maradt el, pedig nem is vagyok valami nagy mesélő.
És: erről ritkán szoktam külön megemlékezni, mert végül is ez lenne az alap, de új/kicsi/ismeretlen kiadók/szerzők esetében mégis úgy érzem, ez fontos (azért fontos, mert egy csomó új/kicsi/stb. annyira tróger-mód csinálja ezeket a dolgokat [bár mondjuk egy csomó régi/nagy/stb. is], hogy különös öröm látni, amikor valaki rendesen csinálja): szóval, erre a szövegre és könyvre valakik normálisan odafigyeltek! Ami remek.
