Igazából valami mást akartam olvasni, de azt a mást nem találtam meg hirtelen az ágyneműtartóban, ez viszont mindjárt ott volt szem előtt, úgyhogy gondoltam, jó lesz ez – úgyis  kíváncsi voltam, tetszik-e még vajon ez a könyv, amin, emlékszem, tizenéves koromban (amikor – ha nem volt más ötletem – folyton ezeket az egérkés könyveket vettem ki a könyvtárból) igen jól szórakoztam. Persze azóta már tudom, hogy a Vidám Könyvek logója igazából nem egérke, hanem kenguru, de ez most már mindegy. És a regény még most is eléggé tetszik.

A regény egy automatikai kutatóintézetben játszódik, s a kerettörténet arról szól, hogy elkészül egy új épületszárny, amelyet maga az angol királynő fog felavatni. A dolgozók tehát lázasan készülnek a királynő fesztelen-ámde-kellően-ünnepélyes fogadására, s a készülődés számos belső hatalmi harchoz és ellentéthez vezet. Ez csak természetes, mert hiszen a „fesztelen” szó nem mindenkinek ugyanazt jelenti: egyesek szerint egy csésze teával megkínálni a nagy eseményen a királynőt annyit jelent, hogy a kantinban a kezébe nyomunk egy langyos garzonteával teli műanyag bögrét (nem pontos idézet), mások szerint meg azt, hogy a minőségi csészében felszolgált minőségi tea mellé esetleg még kínálunk néhány kaviáros szendvicset, piskótát, darabka lazacot, pohár pezsgőt is – szóval na, van itt bőven értetlenkedés.

A kerettörténet egyébként nem valami nagy szám, és egyetlen poénra épül, ami nem is annyira vicces.

A mindenféle al- és melléktörténetek az intézet dolgozóiról viszont rém szórakoztatóak.