Idén már az előszó is sok jót és izgalmasat ígért.

A sorozatszerkesztő, Heidi Pitlor az irodalmi karakterek szerethetőségéről elmélkedik az előszóban, és mindenféle írókat idéz, akik szerint elég nagy bajban van az az olvasó, aki azért olvas, hogy barátokat találjon, és az alapján ítél meg könyveket, hogy csípi-e a szereplőit. (Ezekben a novellákban sincs sok szerethető szereplő, úgyhogy barát-találásra kevéssé alkalmas könyv ez.)

A szerkesztő, T. C. Boyle aztán más dolgokról elmélkedik, például arról, hogy mi a novella. Elmélkedés közben Poe-t idézi, aki szerint a novella, az olyasmi, amit egyhuzamban el lehet olvasni, és az a jó benne, hogy a novella szerzője tökéletesen megvalósíthatja a szándékait, és az alatt az egy óra alatt, amíg az olvasó elolvas egy novellát, a lelke teljes mértékben az író hatalmába kerül.

Ezek az elmélkedések engem teljesen felvillanyoztak, és alig vártam, hogy olvashassak végre. (A novellák elolvasása csak egy hétig tartott, de ki kellett várnom az alkalmas hetet, mert nekem is vannak saját novella- és novelláskönyv-elméleteim: például hogy novellákat nem lehet ebédelés közben olvasni, mert mi van, ha az ebéd rövidebb vagy hosszabb ideig tart, mint egy novella? Szóval képtelenség. Viszont novellákat nem lehet hosszú utakra se vinni, mert sok novellát egymás után olvasni, az szintén képtelenség: két novella között minimum takarítani kell egy kicsit, vagy olvasni egy kis cseh nyelvtant, mondjuk.)

Szóval na, nem egyszerű megtalálni az alkalmas pillanatot, de végül sikerült, és idén különösen szívesen helyeztem a lelkemet letétbe egy-egy órára a kötet szerzőinél.

Örülök, hogy a tavalyi, Jennifer Egan által szerkesztett kötetben megkezdett (vagy újrakezdett) tendencia folytatódott: idén is úgy éreztem, ezek a novellák többnyire azért vannak itt, mert jók, nem pedig azért, mert pol-korrekt módon itt kell lenniük. (Úgy nagyjából kettő olyan van, aminek a jelenlétét kizárólag a pol-korrektséggel tudom magyarázni, de ez még nem vészes, mert van itt 18 másik.)

Azt nem tudom, mennyire lesznek emlékezetesek ezek a történetek, de az biztos, hogy idén folyton vissza kellett fognom magam, hogy ne ugorjak az egyikből rögtön a következőbe. Bár nem idéztem semmit, random-mód lapozgatva folyton olyan jó mondatokat pillantottam meg, hogy alig vártam, hogy odaérjek hozzájuk, és amikor odaértem, általában kiderült, hogy a mondatok a kontextusban is jók.

Úgyhogy elégedett vagyok, és várom a következő évet.