Könyv, egó, entrópia

2016.jún.12.
Írta: entropic Szólj hozzá!

Ian McEwan: A gyermektörvény - The Children Act

children.jpgIan McEwan most is a szokásos témáiról ír: a bennünk lévő sötétségről; megmagyarázhatatlan vágyakról és averziókról; az intimitás nehézségeiről és törékenységéről; meg mindenféle morális dilemmákról, amelyek a racionális és a nem-annyira-racionális/érzelmes/vallásos világnézetek ütközéséből fakadnak.

A leghangsúlyosabb (szerintem kissé túltolt és valahogy nem túl igazságos, de majd erre kitérek még) vonal ezúttal ez a morális/vallásos dilemmázós. A főszereplő, Fiona elismert, családjogi ügyekre szakosodott bírónő, mellesleg pedig a racionális gondolkodás, a mindent megtervezés, és az érzelmek elnyomásának bajnoka. Mint a regény elején véletlenszerűen (persze nem is) felidézett régebbi ügyekből kiderül, Fiona a karrierje során találkozott mindenféle vallású szülőkkel, akik a hitükre hivatkozva veszélyeztették a gyerekeik jólétét és fejlődését – szóba kerül itt muszlim apuka, aki a volt felesége engedélye nélkül menekíti ki a gyerekét a bűnös és szekuláris Angliából, hogy a gyermek megfelelő muszlim nevelésben részesülhessen; aztán szó van egy zsidó családról, ahol szintén az apuka vall szigorúbb nézeteket, és az ortodox hagyományok szerint kívánja felnevelni a gyerekeit, míg az anyuka világibb nevelést szánna a gyerekeknek; és még felidéződik egy nagyon-keresztény család esete is, ahol a szülők Isten akaratára hivatkozva nem akarnak engedélyezni egy műtétet a gyerekükön.

Tovább

Sükösd Mihály (szerk.): Üvöltés - Vallomások a beat nemzedékről

uvoltes.jpgAmikor olvasni kezdtem, gúnyosan és némi sajnálkozással mosolyogtam azokon a square kommentátorokon, akik a kötet elején lévő tanulmányokban nem átallanak olyanokat mondani a beatekről, mint pl. hogy: teljes sületlenség, amit csinálnak, nincs az írásaiknak se formája, se íve, se szerkezete, se szerkesztettsége, stb. Hah – gondoltam, ez túlságosan square, túlságosan merev gondolkodásra vall, ilyesmiket mondani, és biztos nem értik ezek, mi az igazi elragadtatás.

De mialatt végigküzdöttem magam a 320 oldalon (és ennek a legnagyobb része tényleg küzdelem volt), volt alkalmam gondolkodni azon, hogy igazából milyen szövegeket szeretek én, és milyen szövegeket tartok jónak (a kettő nem mindig egyezik).

Tovább

Richard Flanagan: Keskeny út északra - The Narrow Road to the Deep North

deepnorth.jpgA Booker-díjas könyvek úgy általában érdekelnek, de nem mindenáron, nem mindenképpen, és a leírás alapján ez pl. nem annyira érdekelt. De hát nem milyen szép ez a borító? Úgyhogy megvettem a könyvet és elolvastam.

És most vegyesek az érzéseim. Többnyire igaz a kritikaidézetekben sűrűn hangoztatott állítás: ez a regény sokszor letaglózóan szép. És a szépség mellett még sok benne a brutalitás, az emberség és embertelenség is; és sok a véletlen; és sok az elmélkedés a bűnről, sorsról, történelmi és személyes traumákról, arról, hogy vannak-e igazi döntések az életben, és ha igen, akkor vannak-e jó döntések.

A fene se tudja. Egyrészt ez egy nagyon erős könyv. Rettenetesen átüt rajta a személyes érintettség (az író apja hadifogoly volt a II. világháborúban, és dolgozott a Thaiföld-Burma-vasútvonalon), és az egész életre és a következő generációkra is kiható háborús trauma átéltsége. És ez fájdalmas, súlyos, meg még sorolhatnám, és szerintem – mint mindenből – ebből is lehet irodalmat csinálni. Csak abban nem vagyok biztos, mennyire kell ezt a traumát és a brutalitást még külön sulykolni is. De erről majd mindjárt. (Azt nem tudom egyébként, a regény mennyire életrajzi.)

Tovább

Nagy Gergely: Angst

angst.jpgBudapest nekem rejtély. Sosem laktam ott, sosem akartam eddig ott lakni. Mióta magam választok lakóhelyeket, mindig második-legnagyobb városokban laktam (bár nem tudom, hogy két második-legnagyobb városban lakni, az már tendencia-e, talán még nem). Nagy Gergely Budapestről ír, amit én sosem ismertem közelről, ami ugyanakkor legalább annyira ismerős, mint mondjuk New York a New York trilógiából (amit a szerző is bizonyára olvasott – lenyűgözve.)

Mondom, ez a Budapest ismerős, és a regény rögtön levesz a lábamról azzal, hogy a főszerereplője milyen bizalmas viszonyt ápol a várossal. Valahogy úgy, mint ahogy az a különös bennfentesség is lenyűgöz, ahogy embereket hallok a városról beszélni, benne élni. Hogy azt mondja például valaki: „találkozzunk a Kálvinon”. Hát, jó – azt én is tudom, hogy hol van a Kálvin, azt viszont nem tudom, mi ott a szokásos találkozási pont. Azt hiszem, ez az a fajta ösztönös tudás, amit úgy szed fel valaki, hogy egy városban él, és megtanulja a város nyelvét, a ki nem mondott, de beleértett (és mellesleg változékony) jelentéseket.

Nagy Gergely tökéletesen beszéli ezt a Budapest-nyelvet, és olyan sötétnek, szexinek, izgalmasnak ábrázolja a várost, hogy legszívesebben most rögtön mennék oda magányosan bolyongani az éjszakába(n).

Tovább

T. C. Boyle: The Harder They Come

harder.JPGA könyv mottójában Boyle D. H. Lawrence-t idézi, aki szerint az igazi amerikai néplélek kemény, magányos, sztoikus, megtörhetetlen.

Boyle ebben a regényben ezt a megtörhetetlen, stb. néplelket vizsgálja, de nem az absztrakt nemzetkarakterológia, hanem az egyes emberek szintjén. Merthogy e regény három főszereplője mind az ős-amerikaiság megtestesítője, más-más szinteken.

A vietnami veterán, a 70-es nyugdíjas Sten Stenson magányos, helyzet-csinálta hős és Igazi Férfi – olyasvalaki, aki minden fenyegető helyzetet remekül kezel, aki úgy viszi az asszonyt vacsorázni, hogy meg se kérdezi, ő hova akar menni, és akiben folyton ott érezni az épphogy ki nem robbanó feszültséget és erőszakot. Sten amúgy igazi mintapolgár, senki semmi kivetnivalót nem találhatna sem az életútjában, sem a hazafiságában, semmiben – ugyanakkor Sten mintha csak arra várna, hogy valaki az útjába álljon, hogy valaki okot adjon neki a robbanásra. (Van is nem egy olyan jelenet a regényben, amikor Sten ezt a gondolatot szinte szó szerint megfogalmazza – vagy épp átülteti a gyakorlatba.) Én meg ezt hiszem, ez is a paranoia egy fajtája (mindjárt írok a többiekéről): amikor folyton azt lesed, mikor tér le valaki a helyes útról, hogy arra te rögtön – és, naná, jogosan, hiszen te vagy a mintapolgár – ugorhass.

Tovább

Gary Shteyngart: Super Sad True Love Story

supersad.jpgNaná, hogy a címe miatt voltam erre kíváncsi.

(Sokszor értekeztem már a vonzódásomról a jó címekhez*, és most se nagyon érdekelt, hogy amúgy mi ez a könyv, mert már a cím alapján tudtam, hogy én ezt el akarom olvasni. Utólag is azt mondom: ez egy nagyon jó cím, főleg mert menet közben ezek az egyszerű szavak rengeteg új jelentéssel telnek meg és ironikus jelleget öltenek – olyan poszt-posztmodernül, együttérzően ironikusat, amit én nagyon szeretek.)

Szóval – a regény, a címéhez hűen, egy szomorú, szupermodern szerelem igaz története, amelyben a (közép)korosodó, orosz-zsidó származású, nyomi külsejű, ámde szuperkedves, gondoskodó, érzelmes, intelligens és őszinte Lenny Abramov beleszeret a koreai származású, fiatal, csudatuti testű, ám lelkileg teljesen roncs és agyilag sem annyira csúcsszuper Eunice-ba.

Kettejük románca a kevéssé összeillő párok kapcsolatainak szokott (?) útját követi – van itt jó sok játszmázás, kihasználás, balhézás, szexmegvonás, pénzzel villogás – de közben van sok igazi gyengédség és érzelem is. Lenny és Eunice mindketten vágyakoznak valami igazira, valami boldogság-félére (amire nem érzik feljogosítva magukat), mindketten szeretnék megmutatni önmagukat, de félnek is az ezzel járó kiszolgáltatottságtól. Mondom (bár nem is kell mondanom – ott van a címben): szuperszomorú, igaz szerelmi történet.

Tovább

J. M. Ledgard: Submergence

submergence.jpgFurcsa, nehéz, sűrű, mély regény. Változó mértékben, és változó mértékben élvezhetően.

Néhol poetikus, néhol valóságosan-megrázó, néhol meg a puszta brutalitása miatt szinte elviselhetetlen.

A történet: a magát vízügyi mérnöknek kiadó brit kém, James More (Thomas More leszármazottja) dzsihádisták fogságába kerül Szomáliában (a víznek mindjárt, már a következő mondatban másik fontos szerepe is lesz). Eközben az óceánok legmélyebb rétegében fellelhető életet kutató tudós, Danny (aki nő) egy fontos mélymerülésre készül, amely valószínűleg rengeteg új adattal látja majd el a legősibb, legelemibb, legelpusztíthatatlanabb létformákról.

(Danny a mélység megszállottja, és sokszor elmélkedik arról, hogy az egyes embereknek is, meg az emberiség egészének is sokkal nehezebb befelé, lefelé indulnia, ahol egyre nagyobb a sötétség és a nyomás. A felettünk lévő űrt felfedezni – kifelé, mindig messzebbre, magasabbra, gyorsabban menni ehhez képest sokkal egyszerűbb és kevésbé fájdalmas.)

Miközben tehát James a fogságban szenved, Danny meg a merülésre készül, a saját magányukba zárva, az előttük és bennük rejlő ismeretlentől rettegve, végtelen elhagyatottságuktól kínlódva mindketten gyakran gondolnak a másikra. És a közös történetükre – egy korábbi karácsonyra, amikor egy kis francia hotelben megismerkedtek, és egy néhány napos, ám abban a néhány napban egy egész életet magában hordozó viszonyba kerültek.

Tovább

William Nicholson: Rokon lelkek társasága - The Society of Others

lelkek.jpgEz a könyv még nincs velem olyan régóta, mint a Zabhegyező, és nem is olyan tökéletes (nekem), mint a Zabhegyező, de most, másodszorra olvasva kezdem úgy érezni, hogy ez is olyan regény, amit bármikor elővehetek majd, gyorsan elolvashatok (ezzel kapcsolatban nem működik az, hogy visszafogom magam, és lassan olvasom; és ennek a nem-ideális körülmények között olvasás sem árt meg), és közben kicsit elgondolkodhatok azon, hol járok éppen.

Az úton, persze. De én inkább arra vagyok kíváncsi, hogy az agyamban hol járok. Cinikus vagyok-e éppen, vagy túlzottan is bizakodó? Látok-e épp értelmet, vagy épp azon vagyok, hogy értelmet keressek? (Azt elképzelhetetlennek tartom, hogy ne is keressek, keressem.)

Érdekes volt most, kb. hat év után újraolvasni – a húszas éveim elejétől most már viszonylag messze vagyok, úgyhogy már nem olyan magától-értetődő és automatikus a névtelen, frissdiplomás-cinikus-céltalan főszereplővel való azonosulás, mint korábban volt.

Tovább

Sławomir Shuty: Bomlás

bomlas.jpgA regény – talán – egy fiatal, önpusztító, magányos, céltalan csávó, Mirek bomlásának története (bár a történet szó nem túl pontos megnevezés).

Mirek a munkahelyén hétfőtől péntekig a főnöke, Basia ostoba, de legalább autoriter vezetése alatt sínylődik, hétvégén meg rendszeresen totál kiüti magát a haverjaival (amiről egyébként nem tudunk meg sokat, mert Mirek naplószerű, rövid szövegei hétvégenként főleg csak a megelőző esték utóhatásával foglalkoznak). (Azt hiszem, végig Mirek szövegei ezek. Van itt ugyan mindenféle számú és személyű narráció, E/1, E/2, néha T/1 is, de ezeket a nézőpontváltásokat annak tudom be, hogy Mirek nem mindig van igazán magánál – gyakran látja kívülről önmagát, és olyankor más szemszögből beszél magáról.)

És ahogy a hétköznapok és a hétvégék (meg a nézőpontok) váltakoznak, úgy változik a stílus és a nyelvhasználat is. Hétköznap a multi-irodai jelentéktelen csevegés, munkatársi egymás-csesztetés, és marketinges és motivációs duma válogatott példáiban gyönyörködhetünk, kiegészítve Mirek cinikus, fogyasztóitársadalom-ellenes megjegyzéseivel. Hétvégén meg Mirek egyre kevésbé örvendetes fizikai (és mentális) állapotáról olvashatunk igen plasztikus helyzetjelentéseket, kiegészítve egy kis körképpel a lengyel lakótelepi valóságról.

Tovább

Donna Tartt: Az Aranypinty - The Goldfinch

goldfinch.jpgEz a regény annyira jó, hogy valamivel a fele után elkezdtem aggódni, hogy túl hamar vége lesz, úgyhogy a gyors folytatás helyett inkább (félig-)pótcselekvésekbe menekültem: moziba mentem, befejeztem két másik könyvet, görkoriztam, meg ilyenek – csak hogy minél távolabb kerüljön a pillanat, amikor a végére érek. (Igazából valahol a 10. oldal környékén kezdtem először ezen aggódni, csak akkor még nem tűnt annyira fenyegetőnek a veszély, mert még volt hátra 760 oldal.)

De végül nem halaszthattam tovább, és a megelőző napok ostoba önmegtartóztatása odáig vezetett, hogy a könyv még hátralévő másik felét két maratoni menetben legyűrtem. Bár a legyűrtem nem jó szó – erőfeszítés és szenvedés képzetét kelti, pedig ezt a regényt olvasni aztán pont nem ilyen. Hanem leginkább tiszta élvezet és gyönyör.

És amit nem éreztem korábban, a Titkos történetet olvasva: az oly kívánatos magamról-megfeledkezést – azt most igen.

Tovább
süti beállítások módosítása