Budapest nekem rejtély. Sosem laktam ott, sosem akartam eddig ott lakni. Mióta magam választok lakóhelyeket, mindig második-legnagyobb városokban laktam (bár nem tudom, hogy két második-legnagyobb városban lakni, az már tendencia-e, talán még nem). Nagy Gergely Budapestről ír, amit én sosem ismertem közelről, ami ugyanakkor legalább annyira ismerős, mint mondjuk New York a New York trilógiából (amit a szerző is bizonyára olvasott – lenyűgözve.)

Mondom, ez a Budapest ismerős, és a regény rögtön levesz a lábamról azzal, hogy a főszerereplője milyen bizalmas viszonyt ápol a várossal. Valahogy úgy, mint ahogy az a különös bennfentesség is lenyűgöz, ahogy embereket hallok a városról beszélni, benne élni. Hogy azt mondja például valaki: „találkozzunk a Kálvinon”. Hát, jó – azt én is tudom, hogy hol van a Kálvin, azt viszont nem tudom, mi ott a szokásos találkozási pont. Azt hiszem, ez az a fajta ösztönös tudás, amit úgy szed fel valaki, hogy egy városban él, és megtanulja a város nyelvét, a ki nem mondott, de beleértett (és mellesleg változékony) jelentéseket.

Nagy Gergely tökéletesen beszéli ezt a Budapest-nyelvet, és olyan sötétnek, szexinek, izgalmasnak ábrázolja a várost, hogy legszívesebben most rögtön mennék oda magányosan bolyongani az éjszakába(n).

Mert bármi más is ez a regény – és még más is persze, amiről majd mindjárt –, nekem elsősorban Budapest-írás: sötét szerelmeslevél a városról, a városhoz – arról, hogy milyen és milyen nem. Mese arról az arcáról, amely csak ritkán, vagy csak rejtett, nem mindenki számára elérhető zugokból látható. És egy csomó csudás kép és város-újraírás van ebben a könyvben. Olyanokra gondolok, mint pl. hogy az egyik szereplő nap nap után lefényképezi, hogy hogyan épül fel, majd le a Gödör. Vagy az este 7:15-kor az irodaház lapostetejéről három percig megfigyelhető fényjátékra gondolok, amelyet leírni és lefotózni is giccs lenne – átélni viszont ámulatos.

Na de az a Garp szerint a világból is tudható, hogy egy történetben történnie is kell valaminek (http://moly.hu/idezetek/543945), és akkor rá is térek arra, hogy mi történik itt.

A regény névtelen, Budapest-szerelmes főszereplője képregényszövegeket ír, és kitalálja az Angst c. képregényt, ami egy kicsit-jövőbeli Budapesten játszódó sötét, apokaliptikus történet. A képregény sikeres, ám a rajzoló lelép, a névtelen hős pedig egyszerre a multicégek fogságában és egy városi anarchista szerveződés közepében (vagy inkább szélén) találja magát.

Ami következik – széthullás; a valóság, az álmok és rémálmok határvidékén bolyongás. A történet vége felé haladva a képregényjelleg egyre erősödik, és a valóság lassan épp olyan lesz, mint az Angst világa, a főszereplő pedig lassan pont olyan életet kezd élni, mint Kreuz, az Angst főszereplője (aki önmaga keresztje): kezdi elveszíteni a kapcsolatát a külvilággal, folyton valahol az alvilág szélén mozog, és nagyjából minden este más vonzó nővel bújik ágyba vagy folytat erotikus-filozofikus beszélgetéseket.

Azt hiszem, egy ilyen történethez nagyváros kell. Pont akkora, pont annyi emberrel, hogy kicsit meglepő legyen, hogy mindenhol ugyanazok az arcok bukkannak fel. Ezek a városi találkozások és ismeretségek aztán persze könnyen keltik a bizalmas ismerősség, vagy egyáltalán: az ismerés illúzióját. És a regény csodaszépen és borzasztó szívfájdítóan ábrázolja ezeket az ismeretségeket – amikor mondjuk hónapokig vagy évekig haverkodsz a törzskocsmád tulajával, vagy azonnali barátságot kötsz a taxissal, aki hasonló zenét hallgat, mint te – ám hirtelen kiderül, hogy igazából mit sem tudsz ezekről az emberekről. A regény ennek az ismeretlenné-válási folyamatnak, és az ezzel járó széthullásnak a története is.

Mert hiszen olyan könnyű a más emberekről szőtt fantáziák köré felépíteni a valóságot, az én-t. Én vagyok az, aki ugyanazt a csapatot szereti, mint a törzshelyem tulajdonosa – gondolhatjuk – és ez ad valami keretet, valamit, ami által meghatározhatom magam. Én vagyok az, aki jóban van ezzel és azzal – s ebből kifolyólag én otthon vagyok az éjszakában, otthon vagyok a városban, otthon vagyok – valahol. A regény főszereplője ezeket a biztosnak tűnő kereteket veszíti el, s ahogy ráébred arra, hogy a többi ember mind ismeretlen, úgy válik önmaga számára is ismeretlenné.

Nagy Gergely rém ijesztően és pontosan ír erről az elidegenedésről, és – szerintem a helyszín miatt is – különösen átélhető és szívbemarkoló az egész. És bár mindenféle amerikai hatások is érezhetők itt (Paul Auster és Jay McInerney és Bret Easton Ellis, minimum), az egész mégis nagyon ismerős, nagyon az enyém – még úgy is, hogy Budapest sosem volt az enyém.