Gary Shteyngart: Super Sad True Love Story

Naná, hogy a címe miatt voltam erre kíváncsi.

(Sokszor értekeztem már a vonzódásomról a jó címekhez*, és most se nagyon érdekelt, hogy amúgy mi ez a könyv, mert már a cím alapján tudtam, hogy én ezt el akarom olvasni. Utólag is azt mondom: ez egy nagyon jó cím, főleg mert menet közben ezek az egyszerű szavak rengeteg új jelentéssel telnek meg és ironikus jelleget öltenek – olyan poszt-posztmodernül, együttérzően ironikusat, amit én nagyon szeretek.)

Szóval – a regény, a címéhez hűen, egy szomorú, szupermodern szerelem igaz története, amelyben a (közép)korosodó, orosz-zsidó származású, nyomi külsejű, ámde szuperkedves, gondoskodó, érzelmes, intelligens és őszinte Lenny Abramov beleszeret a koreai származású, fiatal, csudatuti testű, ám lelkileg teljesen roncs és agyilag sem annyira csúcsszuper Eunice-ba.

Kettejük románca a kevéssé összeillő párok kapcsolatainak szokott (?) útját követi – van itt jó sok játszmázás, kihasználás, balhézás, szexmegvonás, pénzzel villogás – de közben van sok igazi gyengédség és érzelem is. Lenny és Eunice mindketten vágyakoznak valami igazira, valami boldogság-félére (amire nem érzik feljogosítva magukat), mindketten szeretnék megmutatni önmagukat, de félnek is az ezzel járó kiszolgáltatottságtól. Mondom (bár nem is kell mondanom – ott van a címben): szuperszomorú, igaz szerelmi történet.

(A történetet egyébként két szemszögből ismerjük meg: Lenny naplóbejegyzéseiből és Eunice változatos online megnyilvánulásaiból. Merthogy Lenny még régimódi ember, aki naplót ír, Eunice meg az új kor szülötte, olyan fiatal nő, aki saját bevallása szerint már nem is tanult meg rendesen olvasni, csak szöveget-pásztázni tud az információ kinyerése kedvéért.)

De ez csak a történet egyik fele. A másik fele egy cinikus-és-együttérző szatíra az agyondigitalizált generációról és Amerika pusztulásáról.

Ami az előbbit illeti: a regényben mindenki egy äppärät nevű kütyüt hord és használ, ami a mai mobilok kicsivel továbbfejlesztett változata, amin keresztül aztán tényleg minden elérhető, minden megosztható, és minden értékelhető. (Például a veled egy kocsmában tartózkodó csajok és pasik jócsajsága és jópasisága is, amire mindenki kíváncsi is – végül is, ha te vagy az utolsó az aznap esti jópasisági rangsorban, akkor biztos jobb is, ha hazamész.) Az äppärät-felhasználók körében egymás szemébe nézni, kiejtett szavakkal szólni egymáshoz ritkaság, és privátlétről nem is beszélhetünk, amikor a bizalmas barátok találkozását is élőben közvetíti a népszerű online show-t vezető egyik barát.

Én egyébként nem vagyok annyira oda a vészmadárkodó online-lét-kritikáért. Azt szeretem, amikor valaki ijesztően-és-okosan csinálja (mint pl. Dave Eggers ebben a könyvben). Meg azt is szeretem, ahogy Shteyngart csinálja ebben a könyvben – ő igazából nem is kritizál, csak megragadja a végtelen szomorúságot és szépséget, amikor a szereplők véletlenül nem online kommunikálnak, hanem igazi nyelvet használnak, kiejtenek egy régies szót, vagy a Lét elviselhetetlen könnyűségéből olvasnak fel a szerelmüknek az ágyban (ez még akkor is szép, ha én nem nagyon csípem Kunderát). Szóval ez valami fordított kritika – nem azt mondja, hogy micsoda sekély az online-lét, hanem csak megmutatja, hogy milyen szép, amikor valami nem online történik, hanem igaziból.

Szerintem a szerző a nyelv szerelmese, és nem is annyira az a kérdés, hogy van-e még remény a romantikus szerelemre, hanem hogy van-e még remény az igazi nyelv használatára. (A molyon idéztem elég sok mindent – sok részletet csak azért, mert pont olyan igazi, valóság-megragadó nyelven szól, ami a regény világában már eltűnőben van, s ezért igen értékes.)

Ami meg az Amerika-pusztulást illeti: az már kicsit kevésbé együttérzően-szatirikus – a regény Amerikája az adósságokba, mániákus költekezésbe és hitelkártya-használatba belerokkant ország, ami teljesen ki van szolgáltatva a kínai, norvég, arab hitelezőknek, s ahol az emberek értékét a hitelképesség határozza meg. Na, ez tényleg ijesztő.