Elég nehéz bármit mondani egy könyvről, amelynek az írója ennyire tudatos, ennyire pontosan tisztában van azzal, hogy mi az (és mennyire jó), amit alkotott, és mindezt rögtön a könyv elején megosztja az olvasóval. Dave Eggers olyanokat mond például a regény/memoár előszavában, hogy szerinte a könyv első néhány fejezete úgy nagyjából tökéletes, ami viszont utána következik, az meglehetősen egyenetlen színvonalú. És tényleg így van ez, még akkor is, ha az Eggers-féle egyenetlen színvonal, az olyan, hogy kb. bárki örülne neki, ha csúcsformában ilyen egyenetlenül tudna írni.

Én egyébként nem kedvelem az írói előszavakat (mondjuk: a könyv elejére utólag odabiggyesztett megmagyaráz[kod]ásokat), mert az írók többnyire vagy hülyeségeket (és túl nagyokat) mondanak a saját könyvükről, vagy pedig olyannyira önkritikusak, hogy már előre jól lerohasztanak.

Na de Dave Eggers kivétel. Lehet, hogy azért, mert igencsak okos, és amit a könyvéről és magáról mond, az tényleg úgy van. Vagy azért, mert Eggers a posztmodern-ironikus kor szülötte, és tudja, hogy kábé lehetetlen önreflexió nélkül alkotni bármit is, ugyanakkor azt is tudja, hogy ez a szimpla po-mo önreflexió már nem sok mindent jelent.

Mert igen, persze, tudjuk jól – mindent megírtak, mindent éreztek, mindent átéltek már valaki mások, és erről merengeni igen posztmodern dolog – csak elég unalmas. Vagyis: az az unalmas, ha csak az erről-merengés van. Mert attól, hogy tudjuk, hogy az érzéseink és az élményeink többnyire semmi-különösek – attól még azok a sajátjaink, és hülyeség volna teljesen elbújni az irónia mögé, és érvényteleníteni mindazt, amit épp átélünk, csak azért, mert az már megvolt valaki másnak.

Ezért is jó, hogy Eggers is túllépett a „sima” (régimódi?) posztmodernen, és ahogyan ír, ahogyan önreflektál, ahogyan könyvből-kibeszél – az mind mélységesen és fenségesen ironikus (mert milyen másmilyen lehetne, 2000 környékén), ugyanakkor az irónia nem csak úgy van, hanem jelent is valamit (én meg szeretem, amikor valami jelent valamit).

Eggers számára (szerintem) pl. az irónia, meg a sokszor igen-beteg, rém-fekete, borzasztó-mulatságos humor nem azért van, mert ez a posztmodern divat, hanem azért, mert számára talán ez a legjobb módszer arra, hogy elviseljen mindenféle szörnyű dolgokat. Mert amiről amúgy a könyv szól, az sokszor szörnyű.

A könyv egyik fő szála az, hogy hogyan birkózik meg a huszonpár-éves Dave Eggers azzal, hogy pár hét különbséggel mindkét szülője meghal, és rá marad a feladat, hogy – félig még gyerekként – felnevelje a nyolcéves kistesóját. Ez a szál tényleg szívszakasztó – részben a nyilvánvaló okok miatt, részben meg azért, mert Eggers szülő-játszása, meg ahogy együtt játszanak szülő-gyerek szerepeket a kistesójával, az olyan szép és olyan kaotikusan zen, hogy attól bőgni tudnék.

A regény másik fő vonala pedig az, hogy a szülő-játszás közben hogyan próbál Eggers átlagos (szóval: teljesen elborult, idealista, világmegváltó, semmit-végig-nem-gondoló) huszonéves lenni. És valóban, ez a vonal eléggé egyenetlen-tökéletlen – viszont csodásan életteli, erőteljes és valóságos.

Szóval igen, ez egy szívszaggató regény, és nem ironikusan-eltávolodott szívszaggató, hanem tényleg az, még akkor is, ha tele van iróniával. Ami meg a cím géniuszos részét illeti – visszafogottan inkább annyit mondanék, hogy Eggers észbontóan tehetséges, nagyon humoros, és pont úgy ír, ahogy szerintem írni érdemes – erőlködés és mindenféle művészkedés nélkül elhiteti, bármikor, bármiről, hogy: te is ott vagy.