Igencsak jellemző és meglehetősen félelmetes, hogy a regény végére érve az volt az első dolgom, hogy bekapcsoljam a laptopot, hogy írjak róla – hogy potenciálisan az egész világ láthassa az én örökbecsű gondolataimat, és hogy részem legyen abban az örömben, hogy potenciálisan az egész világ mosolyokkal, lájkokkal, megosztásokkal jutalmazza azt, hogy Megosztottam valamit.

De persze amikor bekapcsoltam a gépem, rögtön beléptem a Gmailre is, ahol láttam, hogy egy barátom megosztott velem egy csomó képet tavalyról a Google drive-ján, amelyek véletlenül jelentenek is valamit nekem, úgyhogy gyorsan beléptem Skype-ra is, hogy megköszönjem a képeket, tudván, hogy valószínűleg online találom őt, és valóban így volt, úgyhogy még beszélgettünk is úgy egy órácskát.

Ja, hogy egy kicsit már túlságosan is nyílt vagyok? Pusztán csak a demonstráció kedvéért, meg hát nem is igazán, mert pl. nem mondom el, hogy milyen fényképeket kaptam, meg azt sem, hogy miről beszélgettünk – mert hiszen miért is mondanám. Egyrészt – kit érdekelne ilyen mélységben az életem? Másrészt (és főleg) – mégis mi a francért akarnám én ilyen mélységben megosztani az életem egy mégoly barátságos-ismerősséges helyen is, mint amilyen ez?

Én annyira nem szeretek megosztani – ebben a regényben viszont mindenki meg akar osztani mindent, merthogy az elv az, hogy a titkok hazugságok, a megosztás törődés, a magánélet pedig lopás. (Ez kicsit 1984-szerűen hangzik, és biztos nem véletlenül.)

De persze az egész ártatlanul, mondhatni, jóindulatúan indul. A történet főszereplője, az ifjú Mae állást kap a világ legnagyobb, legbefolyásosabb tech-cégénél, a Circle-nél. A Circle maga a tökély: nemcsak igazi álommunkahely fantasztikus juttatásokkal, hanem még ráadásul olyan cég is, amely szívén viseli az emberiség sorsát. A Circle mindent jobbá akar tenni: nyíltabbá, átláthatóbbá, demokratikusabbá, biztonságosabbá, hozzáférhetőbbé, egyszerűbbé.

És először még csak egy kicsit ijesztő az egész. Mert hát nem lenne logikus, ha a hetvenkilencféle különböző felhasználói fiók és jelszó és alias és fél-anonim identitás helyett mindenkinek csak egyetlen központi online fiókja lenne, ahol ott van minden személyes adat, és minden követhető? És aztán nem milyen jó lenne, ha minden kiskölökbe beültetnénk egy chipet, és akkor minden szülő mindig tudná, hogy hol van a gyereke, és nem lenne többé gyerekrablás meg szökések? És nem milyen jó lenne, ha a politikusok, akik elvileg az istenadta nép érdekeit képviselik, minden pillanatban követhetőek lennének, s nem folytathatnának többé titkos tárgyalásokat? És nem milyen jó lenne az is, ha minden-de-minden tele lenne kamerázva, s akkor nemcsak azt lehetne ellenőrizni szörfözés előtt, hogy jó hullámok vannak-e aznap az óceánnál, hanem mellesleg soha senki nem követne el többé semmiféle atrocitást, mert úgyis mindenről felvétel készülne?

Hát – olvasóként, gondolom, érezzük, hogy: nem, ez valahogy annyira mégsem lenne jó, de Mae meg a többi Circle-dolgozó meg a felhasználók százmilliói nem érzik. Sőt – üdvözlik a cég újabb és újabb találmányait, amelyeknek a végső célja a tökéletes átláthatóság, vagy inkább: a tökéletes, minden-pillanatban-láthatóság. A mindent-mérés, mindent-megőrzés, mindent-tudás képessége.

Ami – szigorúan csak elméletben – tán nem is hangzana annyira rosszul, csak valahogy az emberiesség tűnik el a sok új találmány – a mindent-mérő okoskarkötők, az egész nap viselt, élő videófolyamot közvetítő személyes kamerák, meg egyebek – között. És ami a legfélelmetesebb, hogy a privát-lét megszűnése teljesen logikus a regényben, és olyan apró, tökéletesen magától értetődő lépésenként történik, hogy nem is tűnik fel, mikor válunk emberből adathalmazzá.

S ehhez nem kell különösebben befolyásolhatónak vagy hülyének lenni – nagyon kevés is elég hozzá, ahogy azt a főszereplő Mae is példázza. Mae lelkes, agyas, aktív, a munkáját komolyan vevő leányzó, aki azért a történet elején még ember. Még van élete a munkáján, az online léten (a kettő egyébként nagyjából ugyanaz), és a mindenféle netes és céges aktivitást mérő rangsorokon kívül. Például szeret kajakozni az öbölben – és ezt nem kívánja megosztani, fényképekkel bizonyítani, és nem akar belépni a munkahelyén lévő kajakos-klubba, merthogy a kajakozás számára magándolog. És vannak még neki magándolgok.

Később azonban már nincsenek, miután a főnökei elmagyarázzák neki, hogy milyen mérhetetlenül önző dolog az, hogy nem dokumentálja és nem osztja meg a kajakos élményeit. Mert hiszen vannak rokkant emberek, akik sosem kajakozhatnak és nem láthatják, amit Mae lát az öbölben – nem volna hát emberséges, gondoskodó, kedves dolog, ha Mae videózna, és megosztaná, amit lát? És hát persze – Mae gyorsan belátja, hogy az volna, és mivel emberséges, gondoskodó, és kedves, meg ráadásul még aktív, népszerű, és sikeres is akar lenni, igen hamar keblére öleli a Circle mindent-megosztó, állandó visszajelzést adó és állandó visszajelzést követelő, minden-élmény-mindenkié mentalitását.

És milyen szép és logikus és racionális és rettenetes ez. Nem vagyok eléggé filozófus ahhoz, hogy meg tudjam fogalmazni, miért nem önzés a privátlét, és nehezen – vagy sehogysem – tudom megragadni a mindent-megosztás borzalmasságát. Mert a Circle fő-agyai tényleg olyan szépen megmagyaráznak mindent, és olyan cselesen megideologizálnak minden privátélet-betörést, hogy attól az érzi rosszul magát, aki még ragaszkodik a privátéletéhez.

De persze az emberek nem is ragaszkodnak hozzá. Mert egymás életét bámulni rém izgalmas, és sokkal egyszerűbb, mint csinálni valamit. És mosolyt vagy grimaszt küldeni sokkal egyszerűbb, mint a valóságban találkozni. És a mosolyok, grimaszok, lájkok, követők, nézők számával mérni az élet értékét sokkal egyszerűbb, mint – mint bármi mással. És a tökéletes biztonság és (át)láthatóság annyira csábító, hogy az sem baj, hogy a kamerák előtt már mindenki csak játszik/szerepel, és nem él.

Szóval, iszonyat. Főleg azért, mert annyira közel vagyunk ehhez. De persze ős-optimista vagyok, és remélem, észrevesszük magunkat, még mielőtt ez a nem-túl-távolinak tűnő világ megvalósul.

De azért a biztonság kedvéért lájkoljátok ezt sokan, különben értéktelennek és nem-valóságosnak fogom érezni magam.