A regény – talán – egy fiatal, önpusztító, magányos, céltalan csávó, Mirek bomlásának története (bár a történet szó nem túl pontos megnevezés).

Mirek a munkahelyén hétfőtől péntekig a főnöke, Basia ostoba, de legalább autoriter vezetése alatt sínylődik, hétvégén meg rendszeresen totál kiüti magát a haverjaival (amiről egyébként nem tudunk meg sokat, mert Mirek naplószerű, rövid szövegei hétvégenként főleg csak a megelőző esték utóhatásával foglalkoznak). (Azt hiszem, végig Mirek szövegei ezek. Van itt ugyan mindenféle számú és személyű narráció, E/1, E/2, néha T/1 is, de ezeket a nézőpontváltásokat annak tudom be, hogy Mirek nem mindig van igazán magánál – gyakran látja kívülről önmagát, és olyankor más szemszögből beszél magáról.)

És ahogy a hétköznapok és a hétvégék (meg a nézőpontok) váltakoznak, úgy változik a stílus és a nyelvhasználat is. Hétköznap a multi-irodai jelentéktelen csevegés, munkatársi egymás-csesztetés, és marketinges és motivációs duma válogatott példáiban gyönyörködhetünk, kiegészítve Mirek cinikus, fogyasztóitársadalom-ellenes megjegyzéseivel. Hétvégén meg Mirek egyre kevésbé örvendetes fizikai (és mentális) állapotáról olvashatunk igen plasztikus helyzetjelentéseket, kiegészítve egy kis körképpel a lengyel lakótelepi valóságról.

És igen, az idő múlásával a helyzet csak romlik, az elme meg bomlik. Sajnos a szerző is gyakran él ehhez hasonló idétlen rímekkel, mint itt én most. De lehet, hogy nem is sajnos, mert igazából a legjobb ebben a regényben az, ahogy Shuty a nyelvvel bánik, és ahogy mindenféle erőlködés nélkül ugrál egyik stílusból a másikba. Úgy érzem, a szerző időnként csak nem tudja visszafogni magát, és leírja az idétlen rímeit is, mert élvezi, hogy olyat is tud. Az meg az én gondolatom, hogy attól még, hogy tud olyat is, nem biztos, hogy muszáj le is írni. De mindegy, mert amúgy kiváló érzéke van a nyelvhez és a nyelvhasználaton keresztüli helyzet- és jellemábrázoláshoz.

Az irodai és állásinterjúi kötelező bullshit-köröket például úgy írja le, hogy attól úgy érzem, mintha egyszerre élném át a világ összes állásinterjújának és munkatársi fecsegésének a legszürreálisabb pillanatait – azokat a pillanatokat, amikor a jelölt meg az interjúztató, vagy két kolléga az irodai konyhában pontosan tudja, hogy most minek kell következnie, és aztán az következik, és közben egy pillanatra sem lehet elárulni, hogy itt egyébként két élő ember beszélget – hanem úgy kell csinálni, mintha bárki is tényleg elhinné, hogy bármi megtudható egy emberről, ha megkérdezed tőle: És hol látod magad öt év múlva?

A főleg a hétvégi szövegekben időnként felbukkanó középkorú szülők beszélgetései meg – félelmetesen elevenek. Modor Tibi legsikerültebb paneltahó-posztjaira emlékeztetnek (amik meg persze a valóságra emlékeztetnek valamiképp, szóval akkor maradjunk annyiban, hogy Shuty is a valóságra emlékeztet). Ezek az alig-visszafogott indulatok, a tömény házastársi utálkozás, passzív agresszió, következetlenség, állandó egymás-basztatás („- szar ez a műsor” „- jó, átkapcsolom” „- most meg miért kapcsoltad át, az legalább vicces volt”) – hát ez letaglózó.

Főleg ilyenekből áll tehát a regény. Egymástól élesen elütő mini-szövegekből, amelyek önmagukban sokszor rém hatásosak, élesek és pontosak, de nem érzem úgy, hogy összeállnak valamivé, ami több, mint az egymásra dobált részek összessége.

Nem is tudom persze, ez az egész vezethetne-e valahová. De nem vagyok benne biztos, hogy azért nem vezet, mert nem vezethet, vagy azért nem, mert a szerzőnek fogalma sincs, hogy igazából mi a francot akar (nem mondani – szerintem amit mondani akar, azt elég érzékletesen elmondja) – tényleg csak azt nem tudom, hogy ezzel az egésszel, pont így, mit akar.

Végül egy kicsit rokon könyv: Thomas Bernhard: Irtás