Furcsa, nehéz, sűrű, mély regény. Változó mértékben, és változó mértékben élvezhetően.

Néhol poetikus, néhol valóságosan-megrázó, néhol meg a puszta brutalitása miatt szinte elviselhetetlen.

A történet: a magát vízügyi mérnöknek kiadó brit kém, James More (Thomas More leszármazottja) dzsihádisták fogságába kerül Szomáliában (a víznek mindjárt, már a következő mondatban másik fontos szerepe is lesz). Eközben az óceánok legmélyebb rétegében fellelhető életet kutató tudós, Danny (aki nő) egy fontos mélymerülésre készül, amely valószínűleg rengeteg új adattal látja majd el a legősibb, legelemibb, legelpusztíthatatlanabb létformákról.

(Danny a mélység megszállottja, és sokszor elmélkedik arról, hogy az egyes embereknek is, meg az emberiség egészének is sokkal nehezebb befelé, lefelé indulnia, ahol egyre nagyobb a sötétség és a nyomás. A felettünk lévő űrt felfedezni – kifelé, mindig messzebbre, magasabbra, gyorsabban menni ehhez képest sokkal egyszerűbb és kevésbé fájdalmas.)

Miközben tehát James a fogságban szenved, Danny meg a merülésre készül, a saját magányukba zárva, az előttük és bennük rejlő ismeretlentől rettegve, végtelen elhagyatottságuktól kínlódva mindketten gyakran gondolnak a másikra. És a közös történetükre – egy korábbi karácsonyra, amikor egy kis francia hotelben megismerkedtek, és egy néhány napos, ám abban a néhány napban egy egész életet magában hordozó viszonyba kerültek.

E néhány nap történetét lassanként ismerjük meg, a főszereplők (főleg James) jelenlegi sorsáról szóló fejezetek közé illesztve.

A szándék nyilvánvaló: a fogsága során válogatott brutalitásoknak kitett James gondolataiban és emlékeiben kitüntetett helyet foglal el az a pár nap intimitás, valódi közelség, a Dannyvel megtapasztalt mély emberi kapcsolat – ami persze félig-meddig illúzió volt, hiszen Danny nem tudja laikusok számára is érthetővé egyszerűsíteni a munkáját, ami pedig neki a legbelső lényege; James meg még azt sem árulhatja el, hogy igazából mivel foglalkozik.

(Ezek a szereplők mindketten valódi elhivatottságból vagy megszállottságból foglalkoznak azzal, amivel foglalkoznak, és még a karácsonyi szabi alatt is dolgoznak, az ő életük esetében tehát tán mondhatjuk azt, hogy a munkájuk elég nagy részét teszi ki a legbelső lényegüknek, vagy inkább hogy legbelső lényegük igen nagy százalékát szentelik a munkájuknak. Amit nem tudnak megosztani, vagy nem oszthatnak meg a másikkal.)

Talán e végső megoszthatatlanság miatt is kicsit olyan érzés volt nekem ezt olvasni, mint M. J. Hyland This Is How c. regényét, amit kiváló könyvnek tartok (és félig-meddig tervezem is újraolvasni), viszont a nyelv, amin szól, sokszor olyannyira eltávolít, amennyire eltávolodva lenni nem szeretek.

Ebben a regényben ugyan van rengeteg szépséges és mélységekbe hívó részlet arról, hogy az ember geológiai értelemben mennyire fiatal és mulandó (és mellesleg az egyetlen faj, amely bele van bolondulva a saját tudatosságába), és hogy az élővilág igen nagy része a mélyben, a résekben rejtőzik – és itt van az ezzel párhuzamos nagyon-emberi melankólia, élni-vágyás, és intimitásra-vágyás is (mert hát biztosan tényleg a tudatunk junkie-jai vagyunk, és megosztani vágyjuk énünk titkos kis mélyeit).

(Az persze más kérdés, hogy mennyire tartjuk túlságosan-egyértelműnek ezeket a párhuzamokat az óceán, emberiség, egyes ember, mélység, stb. témák között – én egy kicsit annak tartom őket.)

Szóval van sok finom, sokatmondó, sokszor fájdalmasan szép vagy felkavaró részlet – egy hasonlat; a most már oly távoli karácsony valamelyik momentuma (mondjuk amikor James azt gondolja, hogy rejtve tud maradni Danny előtt, ám mindenféle apróságokból kiderül, hogy Danny könnyedén olvas a férfiban – ami jelen esetben nem rossz dolog, mert azt jelenti, hogy valaki figyel és kíváncsi rád); vagy a jelen pillanat egy-egy történése (pl. amikor James mintegy bosszúból maszturbál a cellájában, azzal a céllal, hogy beszennyezze maga körül a teret, és közben direkt nem gondol Dannyre.)

Viszont ezek az érzékeny vagy épp nagyon is emberien-brutális hangon megírt részek sokszor elvesznek a rengeteg enciklopedikus, (nem-túl-árnyaltan) politizálós vagy épp tanítóbácsis elmélkedések között. Úgy érzem, Ledgard újságírói énje sokszor a szépírói énje fölé kerekedik, és ez nekem nem annyira jön be. Szépirodalomhoz ez a stílus valahogy túl száraz. Igen, lehet azt írni, hogy „Jamest annyira traumatizálták a fogsága alatt elszenvedett bizonyos dolgok, hogy teljesen elvesztette a cselekvőképességét” – de ez inkább illik újságcikkbe, mint regénybe. És mielőtt még végképp belekavarodok a saját gondolatmenetembe: ez a könyv nem tényregény. Ez regény, csak épp regényként szerintem nem annyira sikeres.

Nem egyenletesen sikeres – mert amikor Ledgard egy kicsit is mélyre (igen!) megy a szereplőibe, a gondolataikba, abba, hogy milyen érzés nekik a saját életüket átélni (legyen szó akár régi emlékek felidézéséről, akár a jelen nélkülözéséről és életveszélyéről), akkor azt én is érzem, és (igen!) az olyan, hogy elalvás előtt még hosszan gondolkodok róla, majd pedig arról álmodok. Amikor viszont Ledgard a szomáliai politikai helyzetről vagy az iszlámról magyaráz, akkor nehezen tudom önként feladni a kételkedésemet, és elhinni, hogy ezeket a dolgokat James gondolja, hiába van odaírva a fejtegetés elé, hogy „James azt gondolta…”

Kicsit felemás élmény tehát ez a könyv – egyrészt iszonyat erős és a hatásos (és – talán – a valóságalapja miatt is az), és regényként is félig oké – az például biztos, hogy tudni akarom, mi lesz a szereplőkkel (bár James sorsa jobban érdekel, mint Dannyé, akiről, hm, valahogy nem sok mélység derül ki, s emiatt én nem tudok sok mindent érezni iránta). De a sok tanítás és magyarázás és wikipédia-észosztás szerintem nem tesz jót a könyvnek.