Amikor olvasni kezdtem, gúnyosan és némi sajnálkozással mosolyogtam azokon a square kommentátorokon, akik a kötet elején lévő tanulmányokban nem átallanak olyanokat mondani a beatekről, mint pl. hogy: teljes sületlenség, amit csinálnak, nincs az írásaiknak se formája, se íve, se szerkezete, se szerkesztettsége, stb. Hah – gondoltam, ez túlságosan square, túlságosan merev gondolkodásra vall, ilyesmiket mondani, és biztos nem értik ezek, mi az igazi elragadtatás.

De mialatt végigküzdöttem magam a 320 oldalon (és ennek a legnagyobb része tényleg küzdelem volt), volt alkalmam gondolkodni azon, hogy igazából milyen szövegeket szeretek én, és milyen szövegeket tartok jónak (a kettő nem mindig egyezik).

Vannak sületlen-kiforratlan szövegek, amiket valamiért nagyon szeretek, de azért többnyire úgy gondolom, hogy nincs olyan szöveg, amit némi kis reflexióval, gondolkodással, tudatossággal ne lehetne jobbá tenni, és persze, a spontaneitás, meg ösztön, meg áradás, meg minden – azok jó dolgok, de úgy vettem észre, hogy bármit írok, mindig az a legnehezebb: kihagyni dolgokat, megszabadulni a szeméttől, a tölteléktől, hogy a végén ideális esetben csak a lényeges szavak maradjanak, és minden szó azért legyen ott, ahol van, mert nem lehetne sehol máshol. És ami még fontosabb – mások írásaiban is ez nyűgöz le igazán, és az általam legjobbnak tartott könyvek legnagyobb része olyan, amiben ezt érzem. A tudatosságot, a választást, azt, hogy a szavak nemcsak úgy odahányódtak a papírra, mert izé, úgy jött ki a lélegzet, vagy mert épp automatikus írással kísérletezett valaki hat sör után.

Sok itteni szövegben érzem persze az erőt, a spontaneitás elsöprő és lenyűgöző áradását – mert hát na, tényleg van olyan is, hogy jön egy rettentően ihletett pillanat (persze nem is igazán ihletről beszélek, hanem arról, amikor véletlenül minden pont jó, és ami benned van, az már ott bent annyira meg van formálva, hogy mintegy magától fejeződik ki, a pont-legjobb szavakkal, és általában meglepően gyorsan – automatikusan, akár), leírsz valamit, aztán kicsit később megnézed kritikus szemmel, és arra jutsz, hogy egyrészt: ez így tökéletes, ezt nem lehetett volna másként mondani, másrészt: tényleg ekkora zseni voltam, én, hogy ezt így le tudtam írni? Ezt átélni csodás érzés – nem utolsósorban azért, mert elég ritka.

És a kötetet olvasva olyan érzésem támadt, hogy a spontán-mód tökéletesen (vagy rosszabb esetben: legalább fogyaszthatóan) születő szövegek a beat-írók köreiben semmivel sem voltak gyakoribbak, mint bármely átlagos, rendszeresen szövegeket előállító ember életében. És persze egyedi élmény belelátni e sok író agyába, ahonnan ezek a szövegek állítólag különösebb szűrés nélkül előjöttek – de rém fárasztó. És számomra végül nem is különösebben érdekes.