Könyv, egó, entrópia

2016.okt.09.
Írta: entropic Szólj hozzá!

Jürg Federspiel: A gyűlölet múzeuma

gyulolet.jpgA gyűlölet múzeuma cím elvileg New Yorkra utal. Én viszont végig úgy éreztem, inkább a szerző gyűlöletének múzeuma ez a könyv.

A gyűlölet tárgya pedig nemcsak New York, hanem millió egyéb dolog; New York csak a millió egyéb dolog szimbóluma.

Jürg Federspiel, a teljesség igénye nélkül, a következő dolgokat gyűlöli: az amerikai ételeket, az amerikai kultúrát (szerinte nem is nagyon van olyan), a pop-artot (amely keretében művészet lehet egy leveskonzerv-dobozokról készült képből [Campbell's_Soup_Cans] – és Federspiel mintha kurvára utálná, hogy ebből művészet lehet), a közönyt, az embertelenséget, az erőszakot, a pénzhajhászást, az olcsó élvezeteket (meg a drágákat is), a nagyvárosokat (amelyeknek lényege, szerinte, hogy mindig csak ígérnek, de soha semmit nem váltanak valóra), a szuburbiát, a harsányságot, az üres fényeket, a patkányokat, a mocskot, a short storyt (ami szerinte, ha jól értem, a novella és az elbeszélés valamiképpen alacsonyabb rendű amerikai megfelelője), és Neil Simon drámáit.

Oké, ezen dolgok kb. 80%-a az én szívemnek sem éppen kedves (a szívem maradék 20%-ában pedig végletesen amerikofil vagyok, legalábbis kultúr-dolgokat illetően) – szóval nagyon (nagyon) sokszor átérzem Federspiel dühét és indulatait és kétségbeesését és rettegését.

Tovább

Denis Johnson: Jesus' Son

jesusson.jpgNemrégiben elkezdett érdekelni, mitől és hogyan működik a fikció. Na jó, igazából kb. 20 éve kezdett el érdekelni, amikor beiratkoztam a megyei könyvtár felnőttrészlegére, és az ártatlan gyermeki olvasmányok után minden átmenet nélkül elkezdtem az akkori zsenge koromhoz valószínűleg egyáltalán nem passzoló könyveket olvasni, amelyek hamar megingatták gyermekded elképzeléseimet arról, hogy hogyan vannak és lehetnek megírva a könyvek.

Azóta sok év eltelt, de valahogy még sose jutott eszembe, hogy a neten keressek választ a hogy-működik-a-fikció kérdésére. Nemrég viszont egy ráérős pillanatomban arra gondoltam, kipróbálom, vajon mi történik akkor, ha beírom a google-be, hogy „how fiction works”. Úgy látszik, pont ez a kérdés másokat is foglalkoztat – mint kiderült, még könyv is van pont ezzel a címmel. James Wood írta.

Mivel további ráérős pillanataim is voltak, megnéztem, mégis miféle könyv ez a How Fiction Works – vajon tényleg választ kapunk benne erre a kérdésre? Vajon érdemes lehet elolvasnom, mondjuk egy szép napon, amikor fikciót olvasni épp nincs kedvem, viszont a fikcióról olvasni van? (Olyan nincs, hogy a fikcióról olvasni ne lenne kedvem.)

Tovább

Mike Kleine: The Mystery of the Seventeen Pilot Fish

pilot.pngNem vagyok valami elkötelezett életmű-olvasó, kevés íróval kapcsolatban érzek úgy, hogy muszáj tőle mindent elolvasnom, és még ha úgy is érzek, nem szoktam elsietni a dolgot. Néha azért, mert ha valakinek kevés könyvből áll az életműve (mint mondjuk kedvenc poszt-posztmodern istennőmnek, Jennifer Egannek), akkor azt a keveset minél tovább akarom húzni, mert először olvasni valamit csak egyszer tudok. De többnyire azért, mert későn érkezek, amikor az írónak már egész halom könyve van, amit sokáig tartott megírni, és nekem is sokáig tart elolvasni.

Mike Kleine viszont véletlenül pont jó alany életmű-olvasási szempontból. Ez még csak a harmadik műve, olvastam az elsőt, (a Mastodon Farmot), amit még ő küldött el nekem, a második aztán kimaradt (de hamarosan bepótolom), ezt a harmadikat meg szintén megkaptam.

Szóval Kleine érdekel, mert az első könyve igen tetszett, és mert az ő műveit (és fejlődését) nagyjából valós időben követhetem. Ez utóbbi nem is árt, mert az elolvasott két könyve alapján úgy érzem, Kleine elég valós-idejű író. Ami persze kétélű: a nagyon mai, pont mai írásait pont ma olvasni a bennfentesség és az ismerősség érzését kelti, de abban nem lehetek biztos, milyenek lesznek ezek a művek 20 év múlva. Nem tudom (még), hogy lejár-e a szavatosságuk.

Az biztos, hogy ez a színmű esélyesebb a túlélésre, mint a Mastodon Farm (ami nem azt jelenti, hogy ezt jobbnak tartom – éppenséggel a Mastodon Farmot tartom jobbnak), mert ez nem annyira a pont-mában játszódik (és nem kapcsolódik annyira a pont-mai kultúrtermékekhez és szórakoztatóiparhoz), hanem egy meghatározhatatlan helyen és időben, valahol a (térbeli és időbeli) világvége környéken. (Szóval mintha itt és most játszódna, mégis.)

Tovább

E. M. Forster: Ahol angyal se jár - Where Angels Fear to Tread

angels.jpgElég hiányosak a Forstert illető ismereteim (csak a Szoba kilátással-t olvastam korábban tőle, de azt legalább jó sokszor), úgyhogy ennek tudom be azt, hogy ez a regény most eléggé meglepett.

Először is: engem mindig nagyon érdekel (egy darabig, amíg meg nem unom), hogy hogyan fejlődik egy író és hogyan bontja ki könyvről könyvre a nagy témáit és ismétli a kedves motívumait. (A jelen pillanatban mellékes, ezért részletesen nem most kifejtendő elméletem az, hogy igazából mindenkinek csak maximum két-három érdekes mondanivalója akad életében – de alkalmasint sokáig tarthat, mire az illető megtalálja a két-három mondanivalója számára a legjobb formát vagy műfajt vagy kifejezési módot. És – szintén alkalmasint – én szívesen olvasom az életmű kísérletezős darabjait is, nemcsak a tökéletes mesterművet.)

Szóval érdekes volt menet közben összevetni a Szoba kilátással-t meg ezt a regényt (ezen most nem valami elmélyült párhuzamos olvasást kell érteni – csak szerencsére a Szoba kilátással-t nagyjából kívülről tudom), és elmélkedni azon, hogy milyen sok motívum és téma van, amivel, úgy látszik, Forster nem tudott betelni, ezért mindjárt két regénybe is beletette – csak néhány ezek közül: Itália varázsa és mindent drámaibbá tevő hatalma; a kilátás (igen!), ami mindenféle olasz házak erkélyéről és városfalakról nyílik, és ami bőven elég ahhoz, hogy teljesen más útra vigye valakinek az életét; a lila virágok, amelyek tavasszal ellepik az olasz domboldalakat; a kisbabák (akár igaziak, akár templomi puttó-kölkök); meg még sok egyéb. És igen érdekes az is, hogy ugyanazok a motívumok mennyire másként tudnak hatni két különböző regényben.

Tovább

David Foster Wallace: A Supposedly Fun Thing I'll Never Do Again

funthing.jpgŐszintén, titeket érdekel, hogy milyen volt 1993-ban a mezőgazdasági nagyvásár Illinois államban? Vagy hogy milyen rejtélyes trigonometriája van a tenisznek? Vagy hogy milyen érzés egy karibi luxushajóúton – az ég hatalmas lapislazuli kupolája alatt, 1300+ trópusi-inges, jómódú amerikai turista társaságában – egy hétig halálra kényeztetve lenni?

Olvassátok el ezeket az esszéket, és mindez érdekelni fog, akkor is, ha sose gondoltátok volna, hogy ezek a dolgok érdekesek lehetnek.

Vannak-e megmagyarázhatatlan félelmeitek a vákuumos elven működő vécéktől? Vagy az elmebeteg módon mozgó vásári hánytató-körhintáktól? Vagy attól, hogy az irónia talán mindent elpusztít?

Olvassátok el ezeket az esszéket, és ha eddig nem voltak, most majd lesznek.

Tovább

L. P. Hartley: A szerelmi postás - The Go-Between

gobetween.jpgHárom dolog, ami nem szabad, hogy megtévesszen ezzel a regénnyel kapcsolatban:

1. A címe. (Persze „A közvetítő” címmel biztos kevésbé volna eladható.)
2. A bájos-giccses borító.
3. A mindenféle apró jelek, amelyek arra utalnak, hogy ez a könyv az Ulpius gagyikönyvei közé tartozik.

Ez egy jó regény. A történetében meg a hangulatában is olyasmi, mint Ian McEwan Vágy és vezeklés c. regénye (vagy inkább fordítva, mivel ez előbb volt, mint a Vágy és vezeklés): sűrű, baljós, kegyetlen, végzetszerű.

A kerettörténetben a hatvanvalahány éves Leo rábukkan egy régi naplóra és egyéb emlékekre, amelyeket egész életében gondosan rejtegetett maga előtt, mert túl fájdalmas lett volna szembenézni velük. Ám most eljött a pillanat, és Leo nekiáll múltat idézni.

Tovább

Bryan Charles: Grab On to Me Tightly as if I Knew the Way

grabon.jpgValami furán szívszaggató és szép ez a könyv, pedig elvileg csak egy viszonylag-szokásos kamaszregény.

Sőt, visszafogottabb és szokásosabb, mint sok más kamaszregény – a főszereplő, Vim családja csak úgy átlagosan-elcseszett (a szülei csak egyszer váltak el és házasodtak újra, és Vim nevelőapja pl. nem valami bántalmazó vadállat, hanem egy teljesen normális férfi); Vimnek semmiféle diagnosztizált vagy nem diagnosztizált mentális vagy fizikai baja nincs (jó, a viselkedésében megfigyelhető jó sok morbid és kényszeres elem, némileg hajlamos az önpusztításra, elég melankolikus és elidegenedett és céltalan és csak úgy fortyog benne a kamaszdüh – de erre én csak azt mondom [nem cinikusan, hanem ismerős szívfájdalommal]: így megy ez); és a szerencsétlenkedései a csajokkal és a szexszel, és a félelmei a felnövéssel kapcsolatban szerintem bőven a normális határokon belül vannak (vagyis nem eltúlzottak, nincs bennük semmi hihetetlen).

Az alaphelyzet sem túl újszerű: Vim épp befejezte a középiskolát, ősszel az egyetem várja, a kettő között meg ott a senkiföldje a kamaszkor és kicsit-felnőttkor határán – az a félelmes, nyugtalanító időszak, amikor minden teljesen bizonytalan, amikor a gyereklétnek már vége, de még fogalmad sincs róla, hogyan kéne mostantól kicsit-felnőttet játszani, és hogy van-e egyáltalán értelme megpróbálni.

Tovább

Ira Levin: Rosemary gyermeke - Rosemary's Baby

rosemary.jpgRoman Polanski filmje az egyik örökös kedvenc ismeretlentől-rettegős thrillerem, sokszor láttam már, úgyhogy a regényt olvasva önkéntelenül is folyton a film képeit láttam magam előtt, és először nehezen tudtam eldönteni, hogy a könyv önmagában milyen. De aztán arra jutottam, hogy jó.

A történet: az ifjú és bohó Rosemary és férje, Guy, a feltörekvő színész váratlanul lehetőséget kapnak arra, hogy beköltözzenek New York legpatinásabb, legelegánsabb bérházába. Ami annyira menő ház, hogy elég csak annyit mondani a taxisnak: „A Bramfordhoz, legyen szíves” – és a taxis rögtön tudja, hova kell menni. Hát na – tényleg sokkal vagányabb dolog ez, mint azt mondani, hogy: „A Bányász lakótelep 25/C/2-höz, legyen szíves” – majd 320 tök egyforma panel között terelgetni a taxist.

Na de elkalandoztam.

Rosemary és Guy tehát beköltöznek a híres házba, annak ellenére, hogy egy régi jóbarát megpróbálja őket lebeszélni a költözésről, mondván, hogy a háznak nincs valami jó híre, és sok sötét eset esett már meg ott. És ahogy az a gonosz házakkal általában lenni szokott, a bajok hamarosan el is kezdődnek. A ház lakói lassan elkezdik a hatalmukba keríteni és bekebelezni az ifjú párt, amikor pedig Rosemary terhes lesz, a dolgok kezdenek igazán elfajulni.

Tovább

George Eliot: Middlemarch

middlemarch.jpgTe jó ég, hogy milyen jó néha efféle regényt olvasni.

Olyan – régifélét.
Olyan – lassút.
Olyan – olyat, amiben a szerző érezhetően törődik a szereplőivel, és amiben te is törődni fogsz a szereplőkkel.

Muszáj is – 800+ oldalt nem lehet érzelmi bevonódás nélkül végigcsinálni. És még jó, hogy ez nem posztmodern, ahol a szerző mindenféle ironikus távolságtartást követel meg tőled. Itt szerencsére nincs ilyesmiről szó.

Szóval na – ez egy régimódi regény, ezermillió szereplővel, jó sok történetszállal, jókkal meg gonoszokkal – de nem feketén-fehéren jókkal és gonoszokkal. Itt inkább a szürke ötven árnyalatáról van szó, már ami az emberi jellemek sokféleségét és a mindenféle motivációkat illeti.

A legfőbb főszereplő pedig – viszonylag meglepő módon: egy nő. Dorothea Casaubon (született Brooke) egy idealista, roppant energikus, intellektuális, jóindulatú, önfejű fiatal nőszemély, aki van olyan szerencsés, hogy mehet a saját feje után, mert – sok okból.

Tovább

Monica Ali: A muszlim asszony - Brick Lane

bricklane.jpgVannak ennek a regénynek mindenféle rétegei és témái. Szól például a bevándorlás/integrálódás viszontagságairól (mint kiderül, a bevándorlás különösen viszontagságos akkor, ha más színű és vallású és gyökeresen más kultúrájú vagy, mint az emberek azon a helyen, ahova mész), aztán a családi és társadalmi viszonyokról, amelyek eléggé meghatározhatják, hogy mit kezdesz vagy kezdhetsz az életeddel, aztán még egy kicsi legújabb kori történelem és mindenféle muszlim vs. nem-muszlim feszültségek is vannak benne (9/11, tüntetések és ellentüntetések).

Szerintem ez a történelmi és társadalmi-feszültséges szál a leggyengébb. Úgy vettem észre régebben is, az In the Kitchen c. regényét olvasva, hogy Monica Ali jobb akkor, amikor egyéni életekre koncentrál, és azokon keresztül mutat meg nagy és fontos témákat, mint amikor megfoghatatlan, arctalan csoportosulásokról ír, mint pl. ebben a regényben – ebből a muszlim meg nem-muszlim szálból itt nekem csak annyi jön le, hogy valami Tigrisek meg Nemtudom-mik szórólap-háborúznak a környéken, és maguk-sem-tudják-miféle felvonulásokat szerveznek, nagyjából ismeretlen célból.

Tovább
süti beállítások módosítása