A gyűlölet múzeuma cím elvileg New Yorkra utal. Én viszont végig úgy éreztem, inkább a szerző gyűlöletének múzeuma ez a könyv.

A gyűlölet tárgya pedig nemcsak New York, hanem millió egyéb dolog; New York csak a millió egyéb dolog szimbóluma.

Jürg Federspiel, a teljesség igénye nélkül, a következő dolgokat gyűlöli: az amerikai ételeket, az amerikai kultúrát (szerinte nem is nagyon van olyan), a pop-artot (amely keretében művészet lehet egy leveskonzerv-dobozokról készült képből [Campbell's_Soup_Cans] – és Federspiel mintha kurvára utálná, hogy ebből művészet lehet), a közönyt, az embertelenséget, az erőszakot, a pénzhajhászást, az olcsó élvezeteket (meg a drágákat is), a nagyvárosokat (amelyeknek lényege, szerinte, hogy mindig csak ígérnek, de soha semmit nem váltanak valóra), a szuburbiát, a harsányságot, az üres fényeket, a patkányokat, a mocskot, a short storyt (ami szerinte, ha jól értem, a novella és az elbeszélés valamiképpen alacsonyabb rendű amerikai megfelelője), és Neil Simon drámáit.

Oké, ezen dolgok kb. 80%-a az én szívemnek sem éppen kedves (a szívem maradék 20%-ában pedig végletesen amerikofil vagyok, legalábbis kultúr-dolgokat illetően) – szóval nagyon (nagyon) sokszor átérzem Federspiel dühét és indulatait és kétségbeesését és rettegését.

És mégis – nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ez a könyv nem „egy Amerikát egyénien látó nyugat-európai értelmiségi figyelemre méltó megnyilatkozása”, ahogy azt a borítószöveg mondja, hanem egy ismeretlenbe szakadt, és az ismeretlent közelebbről megismerni nem is szándékozó, hanem azt eleve elutasító ember kísérlete arra, hogy leírja (látszólag hú-de-objektíven), hogy miért szar az új környezetében minden úgy, ahogy van, és hogy miért jelenti ez az egész azt, úgy általában, hogy egy ilyen világban mindannyian pusztulásra ítéltettünk.

Federspiel szeme egyébként éles, és ezek a fura szövegek, amelyekből a kötet összeáll (abszurd minidrámák vagy mini abszurddrámák; New York-i életképek; rövid szövegek az éppen aktuális politikai helyzetről; tudósítások az amerikai életmódról és szokásokról [amelyek, ugyebár, mind visszataszítóak], stb.) – szóval ezek a szövegek sokszor nagyon pontosak, és elég jó író ez a Federspiel, mert legtöbbször sikerül elérnie, hogy New York (Amerika, az egész világ) tényleg rémálomnak látsszék.

Viszont néha direkt rosszindulatot is érzek itt, a frusztrált nyugat-európai értelmiségi rosszindulatát Amerika iránt. Mert rendben, hogy Amerika abszurd és őrült és eltúlzott, de ennyire nem az, mint ahogy itt Federspiel ábrázolja.

A kedvenc példám erre, ami nem tudom, hogy csak a magyar fordítás hibája-e: Federspiel egy helyütt azzal érzékelteti az általános amerikai elmebajt, hogy valami olyasmit mond, hogy itt a gyógyszertárban lehet újságot meg kólát meg, mit tudom én, cigit is kapni. Ami valóban abszurd európai szemmel. Ellenben nyilvánvaló, hogy itt nem európai-fajta gyógyszertárról van szó, hanem „drugstore”-ról, aminek a magyarra fordításával számos 70-es évekbeli fordítónak meggyűlt a baja. Ami viszont érdekes: ha minden igaz, ez a könyv németből van fordítva, nem angolból. És azok a sorok, amiket Federspiel angolul írt, a magyar szövegben is angolul szerepelnek, lábjegyzetelve. Ezek szerint tehát Federspiel németül nevezte gyógyszertárnak a drugstore-t, amit aztán Szondi Béla jól lefordított, hisz az volt a dolga. Könnyen lehet, hogy a drugstore-nak nem volt akkor német megfelelője se – de Federspiel mégiscsak ott volt, látta, mi az a drugstore, akkor meg mi ez, ha nem rosszindulat – még oda is abszurditást és őrületet képzelni Amerikával kapcsolatban, ahol véletlenül épp nincs is ott – ahol épp csak kulturális különbségről van szó. (Ennyi erővel tényleg minden apróságban lehet őrületet és abszurditást látni. Pl. hogy képesek a csehek kecsappal enni a lángost? Hát normálisak ezek? Na.)

Persze szavakon lovagolok, szokás szerint. De miért ne, ez a könyv szavakból áll, én meg megpróbálom értelmezni őket.

És bár korántsem biztos, hogy mindent értek és (jól) értelmezek (ööö, pl. miért van itt egy jó tízoldalas betét Blaise Cendrars-ról?), de amit értek, az elég idegen tőlem.

Viszont nem tudom, ez az alapvető ellenszenv és/vagy idegenség, amit a könyv olvasása során éreztem, mennyiben köszönhető annak, hogy ez a könyv régen (74-ben) jelent meg magyarul. Amikor ezeket a 60-80-as évekbeli fordításokat olvasom, gyakran érzem őket nagyon távolinak és elavultnak nyelvileg. Nagyon más szerintem most az (irodalmi) magyar, mint akkor volt, és az akkori magyar fordítások sokszor rém mesterkéltnek és okoskodósnak tűnnek nekem, ezért az ennek megfelelő (Y-generációs, vagy milyen) szkepszissel olvasom őket. Nem arról van szó, hogy nem értem ezt a nyelvet már – értem, csak ez nem az én nyelvem. Én nem ezen a nyelven értelmezem a világot.
És a kecsap nekem nem feltétlenül szitokszó, a drugstore meg nem feltétlenül a pokol földi megtestesülése.