Könyv, egó, entrópia

2016.dec.31.
Írta: entropic Szólj hozzá!

2016 könyvei

Tavaly nem voltam listagyáros kedvemben, most viszont nagyon is abban vagyok, úgyhogy folytatom a régi hagyományt, és idén is leírom röviden, mik voltak a kedvenc könyveim idén. A sorrend, mint mindig, most is időrendi.

1. Donna Tartt: Az Aranypinty

Az ilyen könyvek miatt szeretek leginkább olvasni, és ilyesmi könyvekkel évente maximum párszor találkozok. Ha a lista nem időrendi, hanem tetszés/rajongás szerinti sorrendben lenne, ez a regény valószínűleg akkor is ugyanezen a helyen szerepelne.

2. Nagy Gergely: Angst

Ez a regény messze nem tökéletes, viszont úgy tökéletlen, hogy azt nagyon tudom szeretni. És pontosan emlékszem azokra az áprilisi napokra, amikor ezt a regényt olvastam, nem Budapesten, de még csak nem is a mostani városomban, hanem egész máshol. S mégis, mintha ott lettem volna a regényben. És a városban, amit mindig csak messziről szeretek.

3. Jo Nesbø: A fiú

Erről nem volt poszt, és mostanában nem is lesz. Egyszer, ha újraolvasom, majd írok róla egy nagyon hosszú és nagyon részletekbe menő, mindent agyonelemző valamit, mert ez a regény úgy felkavarta az érzelmeimet (még most is érzem), hogy azt hosszú távon csak úgy lehet kúrálni, ha megpróbálom kideríteni a hatás miértjét és hogyanját, hátha azzal megszelídítem a könyvet. (Nem fog sikerülni a szelídítés. De azért meg fogom próbálni.)

4. David Foster Wallace: A Supposedly Fun Thing I'll Never Do Again

DFW esszéit olvasni a nörd-intellektuális élvezetek csúcsa volt idén. Ehhez nincs is mit hozzátennem.

5. Denis Johnson: Jesus' Son

Denis Johnson novellái meg annak az érzésnek a csúcsai voltak, hogy: „Úristen, hogy lehet így és ilyen jól írni?” Ehhez sincs mit hozzátennem.

6. Graeme Macrae Burnet: His Bloody Project

Ebben a könyvben meg megvan minden, amit az előző könyvek kapcsán emlegettem. Olyan történet, hogy a körmöm lerágom olvasás közben az izgalomtól és mindent tudni akarok. Nörd-agyas-posztmodernkedős élvezkedés. Durván érzelmes felkavarodás és felkavaródás. És ez az érzés, megint, ez a teljes lenyűgöződés: hogy így is lehet írni.

7. J. D. Salinger: Rozsban a fogó

Ez még nagyon friss élmény, nemsokára lesz róla poszt, ami nem a regényről fog szólni, hanem az új fordításról. Ami igencsak mellbevágó élmény volt nekem, és sok egyéb mellett arról is elgondolkodtatott, hogy mégis mi alapján gondolunk bármit is bármelyik könyvről, ha egyszer két különböző fordítás ennyire más hatást tud kelteni.

Címkék: könyv, lista, egó

Graeme Macrae Burnet: His Bloody Project

hisbloody.jpgUtoljára februárban, az Aranypinty olvasása közben volt ilyen, hogy különféle őrült machinációkba kezdtem és más dolgokkal foglaltam el magam, csak hogy minél később érjek a regény végére. Most is ez volt, csináltam én mindenféle mást is, és hosszú órákra eltávolítottam magamat a könyv közeléből, de a nap hosszú volt, ez a regény meg sajna rövid, úgyhogy nem sikerült túlságosan elnyújtanom az élvezetet, amit ez a könyv jelentett.

Ez a regény annyira jó!

Azt hiszem, ez már egy külön alműfaj lehet, ez a fajta regény, ami állítólagos talált (valóságos) dokumentumokból épül fel, több szemszögből írja le az eseményeket, és az események leírásán kívül tartalmazza azok különféle interpretációját is – ez csodálatos módszer, ami jó esetben (ez a könyv jó eset) azt eredményezi, hogy teljesen összezavarodok azt illetően, hogy kinek higgyek, menet közben hatmilliószor megkérdőjelezem nemcsak a szereplők ítélőképességét, hanem a sajátomat is, és az utolsó oldalig visszafojtott lélegzettel olvasok, mert bármelyik pillanatban kiderülhet még valami, ami teljesen más megvilágításba helyez mindent.

Tovább

Dalton Day: Exit, Pursued

exitpursued.pngDalton Day drámája/drámai jellegű irodalmi alkotása 41 egyfelvonásos darabból áll. Ezek annyira egyfelvonásosak, amennyire csak egy darab az lehet – drámai minimalizmus, mondjuk. És még az is lehet, hogy itt az act szó abból, hogy one-act, nem is arra utal, hogy a darab egyetlen felvonásból, hanem hogy egyetlen cselekedetből áll (vagy néha még annyiból se).

Minden darabnak rendkívül figyelemfelkeltő, részletes címe van – a cím legalább olyan fontos, mint a darab, ami utána következik. Főleg mert a darabban sokszor nem történik semmi. (Vannak olyanok, amelyek csak a szín leírásából állnak, semmi másból.)

A drámák két visszatérő szereplője Te és Én. Amitől én mindjárt izgatott leszek, mert régi mániám az egyes szám második személyű irodalom, és Dalton Day ezt is továbbfejleszti azzal, hogy az E/2-t E/1-gyel kombinálja, és az eredmény nagyon érdekes. Mert ha egy darabban van egy Te meg egy Én, rögtön felvetődik a kérdés: most mégis melyikükkel azonosuljak? Nehéz és izgalmas ügy ez, és sokszor egyetlen drámán belül is váltogatom a pozíciómat – néha úgy érzem, az Én nevű beszélő áll közelebb hozzám, néha meg úgy, hogy én vagyok a Te, akivel a drámabeli Én beszélget.

Tovább

Martin Amis: The Rachel Papers

rachel.jpgEz a legellenszenvesebb kamaszregény, amit valaha olvastam. A kamaszregény az egyik kedvenc műfajom, valamiért engem nagyon érdekel még most is, hogy milyen felnőni, és persze tudom, hogy a felnövés központi témái közé tartozik a szex meg a saját csudálatosan egyszeri és megismételhetetlen hópihe-személyiségünk, amelyet annyira de annyira szeretnénk megmutatni valakinek, de ennek a regénynek a főszereplője olyan visszataszítóan én- és szexközpontú, hogy semmiféle szokásos empátiával nem tudok felé fordulni.

Charles, a regény 19 éves főszereplője azt a célt tűzi ki maga elé, hogy még 20 éves kora előtt lefektet egy idősebb nőt, aki jelen esetben csak kb. egy hónappal idősebb, de az mindegy. Charles belebolondul a kicsit-idősebb Rachelbe, és nagyon meg akarja hódítani. Nörd-módra egyébként: Blake-idézetekkel; a szobájában mesteri hanyagsággal elrendezett lemezekkel, könyvekkel, újságokkal, amelyek azt hivatottak jelezni, hogy ő milyen ellenállhatatlan és kifinomult ízlésű srác; meg a találkozások előtt elpróbált beszélgetésekkel és kiselőadásokkal.

Sikerrel jár-e? Ebbe nem megyek bele. Mindenesetre a nagy Rachel-hódítás során Charles saját magáról is tanul mindenfélét, és – biztos – bölcsebb lesz a végére.

Tovább

Richard H. Thaler: Rendbontók - Misbehaving

misbehaving.jpgSose gondoltam volna, hogy egyszer majd olvasok egy olyan könyvet a közgazdaságtanról, amit hajnali egykor erőszakkal kell kitépnem a saját kezemből, hogy menjek már aludni, miután már háromszor megegyeztem magammal, hogy: „naaa, csak még egy fejezet, és aztán alszok” – és háromszor nem tartottam be az egyezséget.

Sőt, azt se gondoltam, hogy egyáltalán olvasok valaha a közgazdaságtanról. Nekem a közgazdászokról meg a közgazdaságtanról az a prekoncepcióm volt, hogy a közgazdászok biztos mind olyanok, mint egy osztálytársam volt a gimiben, aki a közgázra készült, és amikor kivett valami ötszázoldalas verseskönyvet a könyvtárból (tán azért, hogy utána kipipálhassa a „humán műveltség megszerzése” kockát az elvégzendő dolgok listáján), akkor azt fogta és az elejétől a végéig, sorban elolvasta, és azt gondoltam, hogy a közgazdaságtan akkor ennek megfelelően valószínűleg egy borzasztóan szabályos és rideg és logikus dolog lehet, az olyanoktól meg nekem rögtön sírhatnékom támad.

Tovább

Mike Kleine: Kanley Stubrick

kanley.pngNem is olyan rossz viszonylag gyorsan egymás után olvasni egy szerző több művét. (Például így még emlékszem, hogy milyen volt az előző.) (Persze még előnyösebb lenne, ha időrendben olvasnám őket, de mindegy.)

Nemrég olvastam Kleine most megjelent színművét, úgyhogy igen érdekes volt olvasni a szintén most megjelent kisregényét is, és könnyű volt összevetni a kettőt. És az most már (négyből három műve alapján) elég világosan kirajzolódik, hogy Kleine, hm, világteremtő író.

Ahogy már mondtam korábban, Kleine művei egyrészt épp-most, épp-itt játszódnak, de ezen belül vagy felül ez egy nagyon is sajátságos világ, ami rögtön felismerhető, és ami egyre gazdagabb jellegzetes Kleine-szimbólumokban, stíluselemekben, utalásokban.

Persze nem valami könyvsorozat- vagy fantasy-univerzumra kell gondolni itt, amelyben a szereplők átjárnak egyik könyvből a másikba, vagy amelyben az egyik könyv történetének megmagyarázatlan elemei a másik könyvben nyernek értelmet. Már csak azért sem, mert Kleine szereplői még egy könyvön belül se mindig őrzik meg a személyiségüket/szereplőségüket sokáig, meg mert Kleine könyveinek általában nem nagyon van története.

Tovább

J. M. Coetzee: Michael K élete és kora - Life & Times of Michael K

michaelk.jpgMichael K a tökéletes senki. Bár életét ilyen-olyan intézményekbe zárva és közöttük vándorolva töltötte, mintha mégsem létezne valójában.

A regény arról szól, ahogy Michael K egyre jobban leválasztja magát mindarról, ami intézmény, ami intézményes, és lassan teljesen kivonul a világból, eltávolítja magát a valóságtól, amihez – azt mondja – neki semmi köze.

Először az állását hagyja ott, aztán a várost, hogy anyja utolsó kívánságának engedve hazavigye az idős és beteg asszonyt az idealizált vidéki szülőföldjére, aztán az anyja halála után lassan elhagyja intézményes önmagát is – elveszíti az okmányait, és félig direkt, félig véletlenül fellazítja, majd elszakítja mindazt a kevés köteléket, ami őt a társadalomhoz fűzte – ami őt a társadalom számára létezővé tette.

Bár Michael K-t a regényben mindenki hajlamos gyengeelméjűnek látni, én nem hiszem, hogy bármi baj lenne az értelmével. Passzivitása, némasága, mindent-ostobán-eltűrése csak a látszat.

Tovább

Rebecca Solnit: Wanderlust

wanderlust.jpgÁltalában nehéz természetesnek ható módon az épp aktuális könyv témájához kapcsolni ezt a lényeges tényt, ezért valószínűleg nem olyan sokszor említettem eddig, hogy nagyon szeretek gyalogolni. (Nem sétálni, andalogni, kirándulni. Gyalogolni. Gyalog menni, hogy eljussak egy bizonyos célhoz, és gyalogolni csak a gyaloglás kedvéért.)

Főleg városban, de amúgy meg bárhol.

Nincs kocsim (meg jogsim se), nincs helyijáratos bérletem, és biciklim se. Ahova lehet, gyalog megyek, ahová nem lehet, oda tömegközlekedéssel, lehetőleg minél földközelibbel, mert szeretek a lehető legközvetlenebb kapcsolatban lenni a földdel, amin járok, és szeretek minél lassabban menni, mert menni általában érdekesebb, mint odaérni.

Mostanában épp egy hosszú gyaloglásra készülök (egyelőre főleg az agyamban), és az általam vágyott/tervezett hosszú gyalogútról olvasva találkoztam ezzel a könyvvel. Akartam azonnal.

Olyan ez a könyv, mint a gyaloglás maga.

Mint valaki más gyaloglása. Ezért persze nem annyira élvezetes, mint a saját gyaloglásaim.

Tovább

Malcolm Gladwell: Blink

blink.jpgVan itt ez a csodás részlet a Minden egyes név c. regényből:
"José úrból két nappal később pattant ki a döntés. Általában nem mondjuk azt, hogy valamiféle döntés kipattan belőlünk, az emberek féltve őrzik az egyéniségüket, még ha jellegtelen is, és az emberi tartásukat, bármilyen kevés is, ezért inkább azt tudatják velünk, hogy elgondolkodtak, mielőtt az utolsó lépést megtették volna, számot vetettek az előnyökkel és a hátrányokkal, mérlegelték az eshetőségeket és a választási lehetőségeket, és intenzív szellemi munka eredményeképpen végül döntöttek. Meg kell hogy mondjuk, a dolgok soha nem így történnek."

A Blink arról szól 300 (egyhuzamban-elolvasósan érdekes és lehengerlő) oldalon, amit Saramagónak egyetlen bekezdésben sikerült leírnia. S ebből kiderül, hogy a (jó) fikció legalább annyira érti a dolgok mélyét és az emberek működését, mint a (népszerű) pszichológia, és még magyaráznia sem kell annyit. Bár mint mondom, Gladwell magyarázatai és történetei szerencsére izgalmasak, úgyhogy itt nem baj a bőbeszédűség.

Tovább

Upamanyu Chatterjee: English, August

english.jpgTi olvastatok már indiai felnövés-regényt? Én még sose, és érdekelt, milyen az. (Meg hát a Zabhegyezőt is emlegetik a leírásban, ami mindig kíváncsivá tesz.)

Ebből a regényből kiderül, hogy a felnövés Indiában ugyanolyan nehéz ügy, mint a világ bármely más táján – már persze azoknak, akik megengedhetik maguknak, hogy kamasz- és fiatalfelnőtt-nyavalyákkal meg lelkizéssel töltsék az idejüket. (A főszereplő mellesleg tudja is, hogy igazából jó dolga van, hogy ezt megengedheti magának, de ez csak hozzátesz az általános nyomorához – erről majd írok még.)

A regény főszereplője, Agastya (elangolosodott barátainak és – szintén elangolosodott – önmagának csak August), már nem éppen kamasz: a történet kezdetén 24 éves, és éppen az Indiai Közigazgatási Hivatalban készül megkezdeni a gyakornoki idejét, amely után biztos a végleges kinevezés – olyan pozíció ez, amelyre minden évben milliónyi (tényleg!) ambiciózus/lusta indiai ifjú pályázik, mert ez az állás életre szól, kényelmes (bár elég unalmas) életet biztosít, és alig valami munkával jár.

Az indiai nagyvárosokhoz (Delhi, Kalkutta) és az angol egyetemi világhoz szokott Agastya számára valóságos (kultúr)sokk, hogy a gyakornoki évét valahol a senkiföldjén, egy Madna nevű kisvárosban kénytelen tölteni, ahol se élet, se szórakozás, se ízlés, se semmi nincs. Ráadásul Agastya nem valami lelkes és motivált munkaerő, úgyhogy az idejét nagyjából azzal tölti ki, hogy füvezik, maszturbál, a szórakozás kedvéért hazudozik, vacsorameghívásokat erőszakol ki az ismerőseitől, kifogásokat talál ki, hogy miért nem megy be aznap se a hivatalba, és Marcus Aureliust olvas.

Tovább
süti beállítások módosítása