Dalton Day: Exit, Pursued
Dalton Day drámája/drámai jellegű irodalmi alkotása 41 egyfelvonásos darabból áll. Ezek annyira egyfelvonásosak, amennyire csak egy darab az lehet – drámai minimalizmus, mondjuk. És még az is lehet, hogy itt az act szó abból, hogy one-act, nem is arra utal, hogy a darab egyetlen felvonásból, hanem hogy egyetlen cselekedetből áll (vagy néha még annyiból se).Minden darabnak rendkívül figyelemfelkeltő, részletes címe van – a cím legalább olyan fontos, mint a darab, ami utána következik. Főleg mert a darabban sokszor nem történik semmi. (Vannak olyanok, amelyek csak a szín leírásából állnak, semmi másból.)
A drámák két visszatérő szereplője Te és Én. Amitől én mindjárt izgatott leszek, mert régi mániám az egyes szám második személyű irodalom, és Dalton Day ezt is továbbfejleszti azzal, hogy az E/2-t E/1-gyel kombinálja, és az eredmény nagyon érdekes. Mert ha egy darabban van egy Te meg egy Én, rögtön felvetődik a kérdés: most mégis melyikükkel azonosuljak? Nehéz és izgalmas ügy ez, és sokszor egyetlen drámán belül is váltogatom a pozíciómat – néha úgy érzem, az Én nevű beszélő áll közelebb hozzám, néha meg úgy, hogy én vagyok a Te, akivel a drámabeli Én beszélget. Néha viszont ugyanannak tűnik a Te és az Én – van pl. olyan darab, amelyben Te és Én mintha olvasnák egymás gondolatait, s elkezdik és befejezik egymás mondatait. Ilyenkor mintha volna megértés, egymásra hangolódás. (One-Act Play In Which There Is A Blueprint, & That Blueprint Is Ignored Entirely)
A megértés és egymásra hangolódás egyébként ritka öröm itt, mert a drámák fő témái a (pár)kapcsolatok nehézségei, a szakítások, a veszteségek, a másik (meg)érthetetlensége és megismerhetetlensége, és ez az egész rém szomorú, ez a mindent átható érzés, hogy egyedül vagyunk – még a hozzánk legközelebb álló emberek társaságában is.
Ugyanakkor van itt sok szépség és gyengédség is – mert mintha muszáj lenne mindent megtenni, hogy ne érezzük magunkat annyira végtelenül egyedül. Az egyik darabban pl. Te azt mondja, fél a kezektől, mire Én felajánlja, hogy cseréljenek kezet. A csere után Te még mindig fél a kezektől – és most már Én is fél tőlük. Lehet, hogy ez a szeretet? A törődés? Furcsa gesztusokat tenni, hogy a másik ne legyen egyedül a félelmével? Átvállalni a másik félelmét, vagy elfelezni? Lehet. (One-Act Play In Which Not All Problems Can Be Solved, & Not All Problems Are Problems, But Even So, Some Are)
És van még sok elmélkedés is a szeretet és kapcsolatok működéséről – hogy azok húznak le legjobban, azok ejtenek csapdába, azok takarják el előlünk a világ fantasztikus gazdagságát, akiket a legjobban szeretünk (vagy akik a legjobban szeretnek) – de lehet, hogy nem is csapdába ejtenek, hanem ők tartanak össze minket? (One-Act Play In Which The Weather Is Just An Echo Of The Weather Before It)
És ezek az érzések nemcsak a személyes kapcsolatokban vannak jelen, hanem kiterjednek az egész univerzumra. Az egyik kedvenc minidrámám pl. a One-Act Play In Which Change, Change, Change – amelyben Te és Én arról beszélgetnek, hogy egyiküket nagyon megviselte, amikor a Pluto nem volt többé bolygó – mert az rendben van, hogy a mindennapi életben meg az érzelmekben megszoktuk, hogy a dolgok megváltoznak, és hogy ami ma igaz volt, holnapra maximum emlék lesz – de hogy ez történjen kinn az űrben is, az néha túl sok.
Érzem ezt a kozmikus szomorúságot, és azt, hogy a dolgok itt is és az űrben is kifejezhetetlenek – Te például a Holdon van egyszer, szerelmesen, és az utolsó levegőjével belekiáltja az űrbe, ahol nem terjed a hang, azt, amit eddig sosem mondott ki. (One-Act Play In Which Hands Are Irreplaceable)
Némelyik drámában pedig még szavak sincsenek – csak néma pillantás egymás felé a világ két végpontjáról, de közben nem tudni, a másikra gondolsz-e, amikor az ő irányába nézel. És nem tudni, hogy a tapasztalat azonos-e, lehet-e azonos. Az egyik egyfelvonásosban pl. arról van szó, hogy mi történik akkor, ha a Napba nézünk. Nagyjából a következő párbeszéd zajlik Te és Én között:
– Mi történik, ha belenézel a Napba?
– Nem tudom. Nem tudom, mi történik.
– És mi történik, ha én nézek bele a Napba?
(One-Act Play In Which The Earth Has A Circumference Of 24,902 Miles, For Once)
A minidrámák nagyon személyes, belsőséges, érzelmes jellegét ellensúlyozza és hangsúlyosabbá teszi (tudom, ez a kettő ellentmond egymásnak, de itt mindkettő van egyszerre), hogy sok darabban fontos szereplő a közönség – sok szó esik arról, hogy hogyan reagálnak a nézők, és van olyan darab, amelyben a közönség tagjai az előadók. És van olyan is, ahol a közönség elmenekül, mert beindul a füstriasztó, és senki nem látja, mi történik végül a szereplők között. Ami felveti a szokásos ismeretelméleti kérdést – megtörtént-e az, amit senki nem látott? (One-Act Play In Which You Forget To Laugh)
Én örülök, hogy láttam ezt a darabot megtörténni, papíron legalább.
