Michael K a tökéletes senki. Bár életét ilyen-olyan intézményekbe zárva és közöttük vándorolva töltötte, mintha mégsem létezne valójában.

A regény arról szól, ahogy Michael K egyre jobban leválasztja magát mindarról, ami intézmény, ami intézményes, és lassan teljesen kivonul a világból, eltávolítja magát a valóságtól, amihez – azt mondja – neki semmi köze.

Először az állását hagyja ott, aztán a várost, hogy anyja utolsó kívánságának engedve hazavigye az idős és beteg asszonyt az idealizált vidéki szülőföldjére, aztán az anyja halála után lassan elhagyja intézményes önmagát is – elveszíti az okmányait, és félig direkt, félig véletlenül fellazítja, majd elszakítja mindazt a kevés köteléket, ami őt a társadalomhoz fűzte – ami őt a társadalom számára létezővé tette.

Bár Michael K-t a regényben mindenki hajlamos gyengeelméjűnek látni, én nem hiszem, hogy bármi baj lenne az értelmével. Passzivitása, némasága, mindent-ostobán-eltűrése csak a látszat.

Passzív Michael K? Nem. Ha kitalálja, hogy kimenekíti anyját a városból, megteszi. Ha el akar érni valamit, tesz érte.

Néma Michael K? Nem. Beszél, ha van mit mondania. Beszél, ha kifejezhető az, ami benne van. És tudja ő pontosan, hogy mennyi minden van, amit nem lehet kifejezni, és az olyasmiről meg sem próbál beszélni.

Mindent ostobán eltűr Michael K? Nem. Ha zavarja, ahogy valahol valakik bánnak vele, odébbáll.

A sokat emlegetett kafkai párhuzamok elég feltűnőek, viszont szerintem nem annyira érdekesek. (Nem biztos, hogy különösebb jelentősége van itt annak, hogy a főszereplőt K-nak hívják és hogy összevissza pakolásszák szerencsétlent egy abszurd-kegyetlen-bürokratikus világban, vagy annak, hogy kb. kétszer emlegetnek itt egy bizonyos Kastélyt. Mármint persze – az a jelentősége ennek, hogy ez olyan kafkás, de hogy azon kívül jelent-e valamit, abban nem vagyok biztos.)

Viszont vannak itt más párhuzamok is, amiket lehet, hogy csak én képzelek ide. Először is Michael K töktermesztő együgyűsége (nem gyengeelméjű értelemben együgyű, hanem abban az értelemben, hogy őt tényleg csak egy dolog érdekli: élni a földön és a földből, ahogy az a világ rendje, szabadon, nyomot sem hagyva) – szóval ez valamiért a Waldenre emlékeztetett. Michael K olyan keveset akar. Adni is és kapni is. Ember-telen ez az egyszerűség, ez az igény-telenség – nem tesz lehetővé mély emberi kapcsolatokat – miféle kapcsolat létezhet valakivel, aki ennyire nem akar semmit. És emiatt sokszor eszembe jutott a Közöny/Az idegen is olvasás közben. Persze Michael K mintha mélyebben érezne az anyja iránt, mint Meursault, de mégis – a világ által kitalált kényszernek (intézménynek) látszik ez a kapcsolat anya és fia között – és könnyebbnek tűnik minden, amikor nincs már az anya.

Mindez elég kikészítő – mindig rém rosszul érzem magam, amikor ennyire megközelíthetetlen, szenvtelen hangú, világból-kivonult, távolságtartó regényeket olvasok. (Ez, hogy én hogy érzem magam ettől, persze nem érték-, hanem hatásítélet. Coetzee elég kikészítő regényeket tud írni.)