Malcolm Gladwell: Blink
Van itt ez a csodás részlet a Minden egyes név c. regényből:"José úrból két nappal később pattant ki a döntés. Általában nem mondjuk azt, hogy valamiféle döntés kipattan belőlünk, az emberek féltve őrzik az egyéniségüket, még ha jellegtelen is, és az emberi tartásukat, bármilyen kevés is, ezért inkább azt tudatják velünk, hogy elgondolkodtak, mielőtt az utolsó lépést megtették volna, számot vetettek az előnyökkel és a hátrányokkal, mérlegelték az eshetőségeket és a választási lehetőségeket, és intenzív szellemi munka eredményeképpen végül döntöttek. Meg kell hogy mondjuk, a dolgok soha nem így történnek."
A Blink arról szól 300 (egyhuzamban-elolvasósan érdekes és lehengerlő) oldalon, amit Saramagónak egyetlen bekezdésben sikerült leírnia. S ebből kiderül, hogy a (jó) fikció legalább annyira érti a dolgok mélyét és az emberek működését, mint a (népszerű) pszichológia, és még magyaráznia sem kell annyit. Bár mint mondom, Gladwell magyarázatai és történetei szerencsére izgalmasak, úgyhogy itt nem baj a bőbeszédűség. Szóval a Blink a döntések kipattanásáról szól – arról, amikor egy szempillantás alatt, minimális információ birtokában, az érveket és ellenérveket még véletlenül sem felsorakoztatva-és-mérlegelve döntünk egy dologban és értékelünk egy helyzetet. Hogy vonzónak vagy ellenszenvesnek találunk-e valakit; hogy egy műtárgy eredeti-e vagy hamis; hogy a sötét utcán felénk közeledő alak potenciálisan veszélyes-e vagy ártalmatlan; hogy valaki éppen hazudik-e vagy nem; hogy egy zenész jól játszik-e vagy nem; stb.
Gladwell szerint a hirtelen-döntések és helyzetfelismerések sokszor pontosabbak, mint a komoly mérlegelés után született döntések. Merthogy az agyunk anélkül, hogy arról tudatos tudomásunk lenne, egymillió apró információmorzsát érzékel és értékel és értelmez, és pillanatok alatt előáll a döntéssel vagy válasszal. Szóval ez végül is a híres „megérzés”, aminek igazából nem olyan sok köze van az érzésekhez. Ezek a megérzések is valódi információkon, előzetes tudáson, öntudatlanul is megfigyelt és felismert mintázatokan alapulnak, nem ám holmi szeszélyeken.
A megérzések tehát nagyon hasznosak, és Gladwell szerint érdemes nagyobb bizalmat fektetni beléjük. Ami persze nehéz. Egyrészt mert a megérzések és instant-felismerések megmagyarázhatlanok. És mivel emberek vagyunk, és szeretünk mindent jól megmagyarázni, mert az növeli a biztonságérzetet – ezért hajlamosak vagyunk nagyobb hitelt adni annak, amit jó sok ténnyel és adattal alá tudunk támasztani, s amit szavakba tudunk önteni. És ezzel a könyv szerint néha többet ártunk, mint használunk.
Egy jó kis példa a könyvből erre a „verbális beárnyékolás” jelensége, amikor az, ha megpróbálunk szavakba önteni valamit, rontja a képességünket, hogy felismerjük a dolgot. Az arcfelismerés jó példa az instant-felismerésre – nem gondoljuk végig, mitől felismerhető valakinek az arca, viszont ha meglátunk egy ismerős arcot, rögtön felismerjük. Egyes kutatások viszont azt mutatják, hogy ha mondjuk megpróbáljuk szavakkal leírni a gonosztevő arcát, akinek a gonosztettét láttuk, az rontja a képességünket arra, hogy a rendőrségi szembesítésen felismerjük őt.
Ez tehát az egyik nehézség. Aztán ott van még az is, hogy az instant-döntési képesség korántsem csalhatatlan. A hirtelen-döntéseinket erősen befolyásolják az előítéletek, az, hogy mit akarunk egy helyzetbe belelátni, az extrém stresszhelyzet, vagy az, ha túlságosan hirtelen kell hirtelen-döntenünk. Még az instant-döntésekhez is kell valamennyi idő, ellenkező esetben csak simán meggondolatlanul döntünk.
A jó hír viszont, hogy az instant-döntési képesség nem holmi csodaképesség, amivel csak néhány kiválasztott rendelkezik, hanem olyasmi, amire majdnem mindenkinek az agya képes, amit eleve automatikusan használunk mindennap, és ami magától is megerősödhet pl. a saját szakterületünkön.
Erről szól a könyv első fejezete, amelynek főszereplője egy csodálatos állapotú antik szobor, amelyet egy műkereskedő megvételre kínál egy múzeumnak. A múzeum persze elvégzi a szokásos ellenőrzéseket és vizsgálatokat, és úgy találja, hogy a szobor eredeti. Ám kicsit később néhány valódi szakértő is meglátja a szobrot, és ők azonnal, mindenféle vizsgálatok nélkül vágják, hogy a mű hamisítvány. Nem, nem tudják megmondani, miért tartják a szobrot hamisítványnak – csak homályos, ösztönös reakcióik vannak, lényegében csak annyit éreznek, hogy valami nem oké. És mint később kiderül, a szobor tényleg nem oké.
Ez viszont nem varázslat. Inkább olyasmi, mint az a fogalmam sincs, honnan eredő történet, miszerint egyszer megkérdezett valaki egy híres festőt vagy művészettörténészt vagy valami hasonlót, hogy honnan tudja, hogy egy kép jó-e, mire az illető azt felelte, hogy: Ez könnyű. Megnézel egymillió képet, és utána tudni fogod.
Ez jól hangzik, és Gladwell szerint ráadásul még igaz is. A szakmájukat mélységes mélyen ismerő, tapasztalt emberek számára ez tényleg ennyi, mert már ott van az agyukban az összes előzetes tudás és információ, ami ahhoz kell, hogy pontos hirtelen-felismeréseik legyenek. (És persze még ők sem tévedhetetlenek.)
Még mesélhetnék amúgy sok esetet ebből a könyvből – Gladwell csudijó és felvillanyozó történetmesélő. Kétségkívül igaz az a kritikaidézet a könyv elejéről, amely azt mondja, hogy a Blink remek alapanyag koktélparti-beszélgetésekhez. Koktélpartikra mondjuk nem járok, de szerintem ez a könyv sörözős beszélgetésekhez is tökéletesen megfelel. Szórakoztató-népszerű pszichológia a javából.
