Utoljára februárban, az Aranypinty olvasása közben volt ilyen, hogy különféle őrült machinációkba kezdtem és más dolgokkal foglaltam el magam, csak hogy minél később érjek a regény végére. Most is ez volt, csináltam én mindenféle mást is, és hosszú órákra eltávolítottam magamat a könyv közeléből, de a nap hosszú volt, ez a regény meg sajna rövid, úgyhogy nem sikerült túlságosan elnyújtanom az élvezetet, amit ez a könyv jelentett.

Ez a regény annyira jó!

Azt hiszem, ez már egy külön alműfaj lehet, ez a fajta regény, ami állítólagos talált (valóságos) dokumentumokból épül fel, több szemszögből írja le az eseményeket, és az események leírásán kívül tartalmazza azok különféle interpretációját is – ez csodálatos módszer, ami jó esetben (ez a könyv jó eset) azt eredményezi, hogy teljesen összezavarodok azt illetően, hogy kinek higgyek, menet közben hatmilliószor megkérdőjelezem nemcsak a szereplők ítélőképességét, hanem a sajátomat is, és az utolsó oldalig visszafojtott lélegzettel olvasok, mert bármelyik pillanatban kiderülhet még valami, ami teljesen más megvilágításba helyez mindent.

A regény egy brutális tripla-gyilkosság történetét meséli el, amely Skócia egy elhagyatott vidékén esett meg 1869-ben. Roddy, az egyesek szerint nagyon intelligens, mások szerint meg teljesen lökött falusi fiú egy szép napon fogja magát és megöli a falusi elöljárót, meg még egy-két más embert is, akik ott vannak láb alatt.

A miértek és hogyanok kérdésébe én nem megyek bele – ezekkel foglalkozik a regény, és nem akarom elvenni senkitől az örömöt, amely a szándékok és összefüggések menet közbeni kibogozásából (majd újra-összekuszálásából) fakad.

A regény nagyrészt Roddy börtönben írt memoárjából, a bírósági tárgyalásról tudósító újságcikkek alapján írt összefoglalóból, és egy híres kriminálpszichológus esetleírásából áll össze, meg még van itt egy-két halottkémi jelentés is, meg a bevezető, amelyben a szerző leírja, hogyan bukkant Roddy esetére (ez a történet is fiktív persze).

A regény az ilyenkor szokásos kérdéseket veti fel: hogyan emlékezik ugyanarra a dologra két vagy több különböző ember, kinek lehet hinni, mitől hihető valami, és miért hiszünk jobban valakinek, mint valaki másnak.

Ezek persze komoly kérdések, és a regény komolyan is foglalkozik velük, pl. elgondolkodtató, hogy mondjuk miért veszi mindenki komolyan a tárgyaláson tanúskodó egyik tanú, a világvégi falusi származását meghazudtolóan vonzó és városias megjelenésű szomszédasszony vallomását, és miért kételkedik majdnem mindenki Roddy vallomásában. A rövid válasz: bár a szomszédasszony is és Roddy is jól bánnak a nyelvvel, és nagyon pontosan ki tudják fejezni magukat, a szomszédasszony jó megjelenésű, Roddy meg – mint azt sokszor emlegetik róla – valami rosszarcú falusi suttyó, akiről szinte senki nem feltételezi, hogy intelligens nyelvhasználó (vagy hogy egyáltalán van agya).

Szóval lehet olvasás közben az előítéletek meg miegyebek működéséről is gondolkodni, már csak azért is, mert az egyik fontos tanú, a kriminálpszichológus/-antropológus Mr Thomson (aki valós személy volt) vizsgálódásának és a Roddy esetéről szóló esetleírásának egyik lényegi kérdése, hogy Roddy a külseje alapján vajon bűnözőfajta-e vagy nem.

A komolykodással párhuzamosan viszont az egész regény valami csodásan ironikus, és az összes dokumentum és történetverzió lehetséges igazságát többszörösen megkérdőjelezi. Például: Roddy memoárjával kapcsolatban elhangzik, hogy bár senki nem gondolta, hogy egy falusi fiú ilyen igényesen tud írni, nem szabad elfelejteni, hogy a vidéki iskolák akkoriban meglepően magas szintű képzést nyújtottak a lurkóknak, Roddy pedig eminens diák volt. És hát na, már majdnem elhinném, hogy Roddy tényleg írhat úgy, ahogy ír, de aztán feltűnik, hogy olyan szófordulatokat és mondatszerkezeteket használ, amilyenekkel nemigen találkozhatott a falusi elemiben, bármilyen színvonalas is volt az az elemi.

Aztán: mint említettem, a regény egyik része egy összefoglaló, amely a tárgyalásról tudósító újságcikkek és egyéb dokumentumok alapján készült. Újságcikkek alapján, amelyeket olyan újságírók írtak, akik a tárgyalás szüneteiben tekintélyes mennyiségű italt gurítottak le a szomszédos kocsmában. Beszámolók alapján, amelyeket a jogban járatlan, bizonyosan előítéles vagy esetenként rosszhiszemű emberek készítettek. Stb. A kérdés tehát: mégis mennyire adhatunk hitelt egy összefoglalónak (ami persze maga is egyfajta interpretáció), amely többszörösen el van már távolítva az eredeti eseményektől, s amely más szövegeken alapul (amik szintén interpretációk voltak).

Szóval agyalós regény ez, és ez (is) rém élvezetes. Mindemellett a regény még vicces is. Nem annyira szatirikus, nem is kínunkban-röhögős a regény humora, hanem olyan falusi-kafkás*, vaskos, sokszor abszurd, sokszor túlzó. (Ezen a regényen lehet nevetni. Amin meglepődtem.)

És még mindemellett: ez a regény nemcsak agyalós, hanem érzelmes is – ezekért a szereplőkért lehet aggódni, lehet mindenfélét érezni irántuk, és én nagyon szeretem, ha egy regényben igazi szereplők vannak.

* Amin azt értem, hogy a humor tekintélyes része fakad abból, hogy vannak itt elöljárók, akik a hatalmat képviselik és a törvényeket akarják betartatni, és bár a regény közösségében a hatalom nem arctalan és nem névtelen, elvileg megközelíthető és kérdőre vonható, mégis az történik, mint a legkafkásabb városi rémálomban, ahol a rendelkezéseknek nincs értelmük, a hatalmasok véletlenszerűen pécéznek ki maguknak áldozatokat, de utólag már azt sem lehet megmondani, hogy tényleg szemétkedett-e a hatalom, vagy csak az állítólagos áldozat volt túl paranoid.