Általában nehéz természetesnek ható módon az épp aktuális könyv témájához kapcsolni ezt a lényeges tényt, ezért valószínűleg nem olyan sokszor említettem eddig, hogy nagyon szeretek gyalogolni. (Nem sétálni, andalogni, kirándulni. Gyalogolni. Gyalog menni, hogy eljussak egy bizonyos célhoz, és gyalogolni csak a gyaloglás kedvéért.)

Főleg városban, de amúgy meg bárhol.

Nincs kocsim (meg jogsim se), nincs helyijáratos bérletem, és biciklim se. Ahova lehet, gyalog megyek, ahová nem lehet, oda tömegközlekedéssel, lehetőleg minél földközelibbel, mert szeretek a lehető legközvetlenebb kapcsolatban lenni a földdel, amin járok, és szeretek minél lassabban menni, mert menni általában érdekesebb, mint odaérni.

Mostanában épp egy hosszú gyaloglásra készülök (egyelőre főleg az agyamban), és az általam vágyott/tervezett hosszú gyalogútról olvasva találkoztam ezzel a könyvvel. Akartam azonnal.

Olyan ez a könyv, mint a gyaloglás maga.

Mint valaki más gyaloglása. Ezért persze nem annyira élvezetes, mint a saját gyaloglásaim.

Mert ez a gyaloglás nem mindig passzol az én ritmusomhoz és tempómhoz, és Solnit nem mindig ott áll meg pihenni, ahol én megállnék, néha órákig bóklászik ott, ahol én körül se néznék, máskor meg elrohan dolgok mellett, amiket én borzasztó izgalmasnak tartok. Ennek ellenére többnyire érdekes. Solnit eléggé hozzám hasonlóan gondolkodik a gyaloglás szépségeiről, és úgy ír arról, hogy miért szeret gyalogolni, hogy attól azonnal egésznapos gyaloglásokon kezdek gondolkodni.

Solnit olyanokat mond, hogy a gyaloglás, az óránként 5 km-es sebesség valamiért pont egyezik az elme sebességével, ezért is lehet gyaloglás közben remekül gondolkodni, szabadon asszociálni, emlékezni, meg mindenféle izgalmas dolgokat csinálni az agyunkban.

A másik vonzó dolog szerinte a gyaloglásban, ami szerintem is igen vonzó: a lassúság, és az, hogy a gyaloglás a leginkább elfogadott mód arra, hogy semmit csináljunk, miközben azért valamit mégis csinálunk. Igen, a gyaloglás lassú. De én részben pont azért járok gyalog, mert az a napi minimum másfél óra, amit gyalog töltök, sokszor a nap egyetlen olyan része, amikor legálisan csinálok látszólag-semmit, amikor nem kell se hatékonynak lennem, se úgy csinálnom, mintha épp hatékony lennék – és ez remek, mert még véletlenül sem akarok napi 24 órában hatékony lenni.

Persze mindenki gyalogol. Mindenki mindig is gyalogolt. És bár szó van itt Solnit saját gyaloglásairól is, meg a kapcsolódó elméleteiről, azért mégis főleg a gyaloglás történetének és fejlődésének érdekes és kevésbé érdekes eseményeiről szól ez a könyv. Ez nem definitív gyaloglás-történelem tehát (olyasmit valószínűleg nem is lehetne írni), hanem egy gyaloglás-történelem. Ami elég meglepő téma – mert végül is miféle történelme lehetne egy ennyire mindennapi, ennyire mindenki által űzött tevékenységnek?

Mint kiderül, van a gyaloglásnak történelme, és nemcsak történelme van, hanem egy csomó társadalmi, kulturális, politikai meg mindenféle vetülete is. Az, hogy ki, mikor, miért, hol, mennyit gyalogolt vagy gyalogolhatott, egyáltalán nem véletlen, és a válasz korántsem ez, hogy a világon mindenki akkor és azért és ott és annyit gyalogolhatott, amennyit csak a lába kívánt.

Solnit egy csomó tudományterületbe és témába belekóstol ebben a könyvben – van itt irodalomtörténet, antropológia, kultúrtörténet, feminizmus, filozófia, hegymászás, kertépítészet, művészettörténet, várostervezés, urbanizáció és szuburbanizáció, meg még sok egyéb.

Tényleg annyira szerteágazó, hogy csak néhány érdekességet említek most.

Solnit pl. mesél arról, hogy milyen kapcsolat van az autós közlekedés elterjedése, a szuburbanizáció, a gyaloglás megszűnése és az elidegenedés között. Nemcsak arról van szó, hogy az amerikai kertvárostól minden messze van, ezért nem lehet gyalog járni – hanem azért nem lehet gyalog járni a kertvárosban, mert ott nincs hova menni, meg mert eleve mindenki kocsival jár, ezért a gyaloglás gyanús. Meg mert nincs járda – és mellesleg a járdák, vagy egyáltalán: a gyaloglásra alkalmas terek hiánya engem rettentően elborzaszt, és nagyon örülök, hogy Európában még többnyire lehet gyalogolni. A járdák, a gyaloglásra alkalmas terek hiánya viszont azt is jelenti, hogy az utca mint közösségi tér megszűnik létezni, s mindenki csak az egyik privát, zárt térből autózik a másikba, az utca pedig egyre félelmetesebb lesz.

Aztán érdekes az is, amit a nők és a férfiak utcai jelenlétéről ír – jó kis gender-téma ez, hogy miért félelmetesebb és tiltottabb terület az utca egy nő számára, mint egy férfi számára, és ez pl. az egyik olyan téma volt, amiről szívesen olvastam volna sokkal többet.

Aztán mesél még Solnit gyaloglásra alkalmas és arra nem alkalmas városokról, a gyaloglással kapcsolatos metaforákról és hasonlatokról, Elizabeth Bennet botrányos kétmérföldes gyaloglásáról át a sáros földeken, amelynek eredményeképp koszos lett a szoknyája, és mesél forradalmakról és fesztiválokról és békemenetekről és zarándoklatokról, amelyek mind azzal járnak, hogy az emberek kimennek az utcára és ott közösen vagy magányosan gyalogolnak, vagy barikádokat emelnek, vagy akadályozzák a forgalmat, vagy jól érzik magukat, aztán mesél gyaloglóklubokról és -mozgalmakról, a természetkultuszról, a gyaloglás véletlen szépségeiről és a váratlan találkozásokról, a gyaloglás-mint-művészetről, a magányos gyalogló/őgyelgő-megfigyelő (irodalmi) alakjáról, meg még egymillió egyéb dologról.

Mondom, olyan ez a könyv, mint amikor elindulsz reggel és tudod, hogy egész nap gyalogolni fogsz, megteszel majd elég sok kilométert, közben sok mindent látsz és gondolsz majd, és nem lesz minden érdekes, de azért elég sok minden az lesz. És ez is jó a hosszú gyaloglásban. Ha tényleg hosszú a gyaloglás, akkor simán el lehet tölteni azzal 5 km-nyi időt, hogy arra gondolsz, mikor érsz már valahova, ahol pisilhetsz – mert ez is belefér. Hogy kilométereken át valami teljesen hétköznapi és fizikai gondolat töltse be a fejedet. Mert úgyis van másik sok kilométer az összes többi gondolatra.