Sose gondoltam volna, hogy egyszer majd olvasok egy olyan könyvet a közgazdaságtanról, amit hajnali egykor erőszakkal kell kitépnem a saját kezemből, hogy menjek már aludni, miután már háromszor megegyeztem magammal, hogy: „naaa, csak még egy fejezet, és aztán alszok” – és háromszor nem tartottam be az egyezséget.

Sőt, azt se gondoltam, hogy egyáltalán olvasok valaha a közgazdaságtanról. Nekem a közgazdászokról meg a közgazdaságtanról az a prekoncepcióm volt, hogy a közgazdászok biztos mind olyanok, mint egy osztálytársam volt a gimiben, aki a közgázra készült, és amikor kivett valami ötszázoldalas verseskönyvet a könyvtárból (tán azért, hogy utána kipipálhassa a „humán műveltség megszerzése” kockát az elvégzendő dolgok listáján), akkor azt fogta és az elejétől a végéig, sorban elolvasta, és azt gondoltam, hogy a közgazdaságtan akkor ennek megfelelően valószínűleg egy borzasztóan szabályos és rideg és logikus dolog lehet, az olyanoktól meg nekem rögtön sírhatnékom támad.

Azt hiszem, ez az osztálytársam talán Econ lehetett – az Econ (homo economicus), e könyv definíciója szerint olyan ember, aki már eleve racionális, és minden kérdésben jól és észérvek alapján dönt, tudja, hogy mi az előnyös számára, és nincsenek problémái az önkontrollal meg az akaraterővel, tehát úgy is cselekszik, ahogy az előnyös számára. Thaler szerint viszont az Econ – aki pedig sokáig az az emberszerű lény volt, akire az összes modell épült a közgazdaságtudományban – nem nagyon létezik. Helyette főleg Emberek léteznek, akik sokszor teljesen logikátlanul és impulzívan döntenek; akik jobban szeretnek most azonnal enni egy pilótakekszet, mint negyedóra múlva hármat; akik néha elmennek a város másik felébe, hogy egy ötszázassal olcsóbban megkapjanak valamit, más körülmények között viszont leszarják az ötszázast; és akik tudják ugyan, hogy ideje lenne elkezdeni végre magánnyugdíjra gyűjteni, mégsem teszik, akkor sem, ha megtehetik, mert az bonyolult, és papírokat kell hozzá kitölteni.

És micsoda megkönnyebbülés Emberekről olvasni, nem pedig Econokról.

Mert félreértés ne legyen: Thaler nem azt mondja, hogy az Emberek a hibásak, amikor nem úgy viselkednek, mint az Econok, hanem azt, hogy a közgazdaságtan a hibás, amikor nem létező lények mesebelien szabályos viselkedésére alapozza a tanait. És Thaler nagyjából azzal töltötte az életét, hogy változtasson ezen.

Richard Thaler a viselkedési közgazdaságtan egyik megteremtője, aki karrierje elejétől kezdve bontotta a rendet lelkesen, előszeretettel tanulmányozott mindenféle anomáliakat (olyan jelenségeket, amikor Emberek nem úgy viselkedtek, ahogy az Econokra alapozott közgazdaságtan szerint viselkedniük kellett volna), és szívesen társult pszichológusokkal és másfajta tudományok képviselőivel a munkája során (ami szintén szúrta a hú-de-egzakt közgazdászbanda szemét).

Ez a könyv részben (szakmai) önéletrajz, részben meg a modern viselkedési közgazdaságtan születésének és eddigi fejlődésének a története, és mit mondjak – izgalmas egy történet ez. Van benne egy csomó (innen nézve szórakoztató) kakaskodás menő egyetemek közgazdász-professzorai között – csupa izgalmas párbaj ez, ahogy a régi-fajta közgazdászok foggal-körömmel ragaszkodnak a régi modellekhez, miközben a Thaler-féle bajkeverők bebizonyítják, hogy a régi modellek nem működnek. Aztán van benne rengeteg teljesen érthető és nagyon szórakoztatóan előadott példa a mindennapi közgazdaságról: hogy miért van bűntudatunk, ha van egy jegyünk egy koncertre, de mégis inkább otthon maradunk a hóvihar miatt; hogy miért érezzük szemétségnek, ha a hólapát-bolt a hóvihar másnapján hirtelen kétszeres áron kínálja a hólapátot; hogy miért választjuk sokszor inkább a biztos kis nyereséget, de miért kockáztatunk többet vesztes helyzetben; hogy milyen ügyesen meggyőzzük magunkat pl. arról, hogy ha most veszek sok pénzért egy üveg különleges bort, amit tíz év múlva akarok meginni, akkor a mostani pénzkiadásom igazából nem pénzkiadás, hanem befektetés, tíz év múlva pedig ingyen ihatok különleges bort. (Mindezek a viselkedési formák persze egyáltalán nem felelnek meg annak, ahogy egy Econ viselkedne.)

Szóval igen tanulságos és érdekes könyv ez, és nagyon emberközpontú.

És Thaler valami istenadta, humoros, jókedélyű, ironikus és önironikus mesélőtehetség, aki, komolyan, még a nyugdíj-előtakarékosságról is úgy tud írni, hogy akarsz róla olvasni még egy fejezetet. Meg még egyet. Aztán meg mennél te is nyugdíj-előtakarékoskodni, de rögtön.