Ez a legellenszenvesebb kamaszregény, amit valaha olvastam. A kamaszregény az egyik kedvenc műfajom, valamiért engem nagyon érdekel még most is, hogy milyen felnőni, és persze tudom, hogy a felnövés központi témái közé tartozik a szex meg a saját csudálatosan egyszeri és megismételhetetlen hópihe-személyiségünk, amelyet annyira de annyira szeretnénk megmutatni valakinek, de ennek a regénynek a főszereplője olyan visszataszítóan én- és szexközpontú, hogy semmiféle szokásos empátiával nem tudok felé fordulni.

Charles, a regény 19 éves főszereplője azt a célt tűzi ki maga elé, hogy még 20 éves kora előtt lefektet egy idősebb nőt, aki jelen esetben csak kb. egy hónappal idősebb, de az mindegy. Charles belebolondul a kicsit-idősebb Rachelbe, és nagyon meg akarja hódítani. Nörd-módra egyébként: Blake-idézetekkel; a szobájában mesteri hanyagsággal elrendezett lemezekkel, könyvekkel, újságokkal, amelyek azt hivatottak jelezni, hogy ő milyen ellenállhatatlan és kifinomult ízlésű srác; meg a találkozások előtt elpróbált beszélgetésekkel és kiselőadásokkal.

Sikerrel jár-e? Ebbe nem megyek bele. Mindenesetre a nagy Rachel-hódítás során Charles saját magáról is tanul mindenfélét, és – biztos – bölcsebb lesz a végére.

Hogy jó-e ez? Egyrészt, mint mondtam, kiakasztó, mert ez a regény kizárólag arról szól, hogy mi van a fiúval, hogy ő hogyan van, és hogy ő mennyire nem képes embernek tekinteni senki mást saját magán kívül. Nem tudom, ez – gondolom/remélem – változott valamit a 70-es évek óta, amikor a regény játszódík, de itt még kb. az van, hogy a védekezés a lány dolga, a fiúnak kotont vásárolni és húzni elég gáz, és komoly kiábrándulást és kapcsolati válságot okozhat az, ha kiderül, hogy a lányok is szoktak kakilni. (Szarni nyilván nem szoktak. De Charles szerint még kakilniuk sem kéne.) És azért beszélek itt kizárólag testi dolgokról, mert másról nincs szó a regényben. Rachel (és mindenki más) személyiségéről nagyjából annyi szó esik, hogy Charles szerint olyanja nincs a lánynak, vagy ha van is valami neki, az semmiképp se érdekes.

Másrészt – ha úgy irodalmilag nézem, akkor nem rossz. Elhiszem Amisnek, hogy ez is egyfajta kamaszlét: ez a hormon-rémálom, ez a megfelelési kényszer, ez a posh-angol elitizmus, ez a kanosság, ez az állandó okoskodás, ez az érzéketlenség mindenki más iránt – hogy még hódítás közben is csak az a lényeg, hogy te milyennek látszol a másik szemében, miközben az egy kicsit sem érdekel, hogy a másik milyen. Jól meg van ez írva.

És értem és érzem, hogy ez a regény szatirikus. Charles nem úgy lett kitalálva, hogy ő egy kedvelhető kamasz legyen. (És ez elég nagy teljesítmény – olyan kamaszszereplőt írni, akit én utálok. Én Holden Caulfieldtől kezdve a wallflower-ös Charlie-ig minden kamaszregény-főszereplőt szerettem eddig.)

De attól még, hogy ez szatíra, és attól még, hogy jól meg van írva, azért elég utálatos egy könyv ez. Nem szórakoztató, nem szatirikus annyira, hogy az feledtesse az idegborzolóan rémséges szexizmusát.