Nem is olyan rossz viszonylag gyorsan egymás után olvasni egy szerző több művét. (Például így még emlékszem, hogy milyen volt az előző.) (Persze még előnyösebb lenne, ha időrendben olvasnám őket, de mindegy.)

Nemrég olvastam Kleine most megjelent színművét, úgyhogy igen érdekes volt olvasni a szintén most megjelent kisregényét is, és könnyű volt összevetni a kettőt. És az most már (négyből három műve alapján) elég világosan kirajzolódik, hogy Kleine, hm, világteremtő író.

Ahogy már mondtam korábban, Kleine művei egyrészt épp-most, épp-itt játszódnak, de ezen belül vagy felül ez egy nagyon is sajátságos világ, ami rögtön felismerhető, és ami egyre gazdagabb jellegzetes Kleine-szimbólumokban, stíluselemekben, utalásokban.

Persze nem valami könyvsorozat- vagy fantasy-univerzumra kell gondolni itt, amelyben a szereplők átjárnak egyik könyvből a másikba, vagy amelyben az egyik könyv történetének megmagyarázatlan elemei a másik könyvben nyernek értelmet. Már csak azért sem, mert Kleine szereplői még egy könyvön belül se mindig őrzik meg a személyiségüket/szereplőségüket sokáig, meg mert Kleine könyveinek általában nem nagyon van története.

Inkább arra gondolok, hogy bizonyos motívumok, események és toposzok újra meg újra felbukkannak. Például: mind ebben a kisregényben, mind a Pilot Fishben szó van arról, hogy „Godzilla megtörténik” – egyik műből sem derül ki, mit jelent az, hogy megtörténik Godzilla, viszont ez épp elég különös mondat ahhoz, hogy rögtön feltűnjön, hogy mindkét műben szerepel. És mivel Godzilla szerintem ritkán történik meg, az a tény, hogy Kleine minimum két művében megtörténik, eléggé valószínűsíti, hogy az a két mű ugyanabban a világban játszódik. Pont abban a világban, ahol efféle események történnek, maguktól értetődő módon, magyarázat nélkül.

Aztán hasonló toposz az utazás/keresés is, amely egyszerre valódi utazás (helyváltoztatás, eléggé mániákus fajta) és (lét)értelem-keresés. Kleine mindig ilyesféle kérdésekkel foglalkozik – az identitás mibenlétével, a megismerés és a kifejezés nehézségeivel vagy lehetetlenségével, a jelentés keresésével és a jelentés lehetetlenségével.

Ebben a kisregényben pedig – meglepő módon: a szerelemmel (amit nevezhetek éppen a kapcsolódás, a valaki által értve-levés szimbólumának).

És most még a történetről is tudok egy kicsit írni: van itt egy pár, talán áprilisban, talán júniusban, összeszokott-boldogtalanságban. Egy nap a nő elveszti a cipőjét, ami a barátok telefonos segítségével végzett kutatás során sem kerül elő. A férfi unja a dolgot – elutazik hát, mindegy, hová. Mire hazaér, a nő eltűnt – csak egy rejtélyes üzenet maradt utána, amely egy ismeretlen városba irányítja a férfit, mondván, hogy ott majd megtalálja a nőt.

A férfi elindul megkeresni a nőt, de eléggé ímmel-ámmal, mintha csak azért tenné, mert épp nincs jobb dolga. Már az első városban majdnem feladja, de azért még követi egy darabig a nyomokat fel-alá Kaliforniában (a helyszín biztos nem véletlen – innen nézve Kaliforniánál szürreálisabb, kevésbé valóságos helyet el sem tudok képzelni). Aztán egyszer, amikor pedig már csak pár mérföldnyire lenne a céltól (vagy legalábbis a következő állomástól), nem megy tovább. Később aztán még máshova is utazik a férfi, cél és értelem nélkül, belép egy szektába (kizárólag azért, mert szeretne megtapasztalni valami közösségi érzést), kilép belőle, még fogságba is esik, ahonnan később kiszabadul, stb. Egyik eseménynek sincs önmagában értelme – de ez nem kritika.

Ez itt (is) nagyon is tudatos, és – nem tudom, ez hogy történik meg, lévén, hogy nincsenek jellemzések, nincsenek motivációk, nincs itt semmi konkrét, ami alapján érzelmek ébredhetnének bennem – egy idő után elkezdek érezni valamit a férfi és a nő iránt – a férfi iránt, aki hiába keres, és a nő iránt, aki szeretne megtalálva lenni.

Érdekes egyébként, hogy a férfira utaló személyes névmások mindig nagy kezdőbetűvel szerepelnek – részben ettől, részben a világ sivatagában bolyongástól, részben meg fogalmam sincs, mitől, de úgy érzem, van ebben a férfiban valami isteni, vagy jézusi. Ironikusan persze, mégis szívfájdítóan – olyan alaknak tűnik ő, akitől a nő a megmentést, megváltást várja, ám a férfi legalább annyira rászorul a megváltásra, ő is a nőtől várja ezt, és persze egyikük sem tudja ezt megadni a másiknak. Ami rém szomorú.

De nem csak szomor van itt. Mint máskor is, itt is van egy csomó csudajó, vicces és ironikus részlet és apró epizód, amelyeket külön-kölön is sokáig lehetne elemezni. Nem tudom, Kleine azért nem ír-e rendes történeteket, mert pont-most, pont-itt szinte lehetetlen olyanokat írni, de az biztos, hogy a miniepizódokhoz nagy tehetsége van és nagyon sok mindent ki tud fejezni velük.

Csak egy példa: a férfi egyszer a Nosferatu c. filmet nézi, és közben Roger Ebert kritikáját olvassa a filmről. Ez egy remek, sokatmondó részlet – ezek a szereplők képtelenek segítség nélkül eldönteni, mit kellene érezniük vagy gondolniuk – nemcsak valamiről, hanem úgy egyáltalán.

A szereplők filmes, zenés, tévés referenciapontok nélkül nem tudnak eligazodni az életükben – de mint számos alkalommal kiderül, még a referenciapontokat sem értik meg maguktól, mint ebben a Nosferatu-esetben, vagy mint egy hasonló esetben, amikor a pár a Kanley Stubrick c. filmet nézi, s a férfi megkérdi a nőt, mit gondol az amerikai kultúráról.

„– Nem értem,
feleli a nő.
– Hogy érted ezt –
mi van itt értenivaló?"

És ez szerintem nem annyira az amerikai kultúra kritikája, mint az általános értés-képtelenségé.

Ehhez kapcsolódik az is, ami szintén jellemző Kleine műveire – a banális valóságrészletek hiperrealisztikus és -pontos ábrázolása. A tévét nézve a szereplők észrevesznek olyasmiket, mint hogy a felirat Constantia betűtípussal van írva, vagy hogy egy repülőnek pont olyan hangja van, mint egy egészen konkrét motortípusnak – azt viszont nem veszik észre, hogy a mellettük ülő ember boldogtalan, de még azt sem igazán, hogy ők maguk is azok. Még a saját elégedetlenségeiket és boldogtalanságukat is csak homályosan tudják kifejezni, olyasmi szavakkal, hogy „azt hiszem, unatkozom”.

Vagy mint ebben a részletben:

"Ismét egyedül érzi magát, mintha
most először lenne ilyen. Nem tudja
pontosan, hogyan kellene éreznie."

(Ami még külön is jó, mert egyszerre jelenti azt, hogy a férfi abban a konkrét helyzetben nem tudja, hogyan kéne éreznie, és azt, hogy általában véve sem tudja.)

Egyébként ahogy az az idézett részletekből is kitetszik, Kleine ezúttal valami versféle formában írt (nem tudom, mitől vers a vers, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy itt most a „vers az, ami nem ér ki a lap széléig” definíciót használom), és ez a forma kiválóan passzol ehhez a történethez, meg Kleine minimalista-enigmatikus, sok mindent kihagyó, viszont hiper-részletérzékeny stílusához is.

(És ez már csak egy utolsó zárójel, de Kleine esetében most először nincsenek kétségeim a könyv szavatosságával kapcsolatban. Azt nem tudom, hogy 20 év múlva olvassa-e majd ezt valaki, de úgy érzem, ez még akkor is olvasható lesz, mert kellően univerzális ahhoz, hogy érthető és élvezhető maradjon.)