Őszintén, titeket érdekel, hogy milyen volt 1993-ban a mezőgazdasági nagyvásár Illinois államban? Vagy hogy milyen rejtélyes trigonometriája van a tenisznek? Vagy hogy milyen érzés egy karibi luxushajóúton – az ég hatalmas lapislazuli kupolája alatt, 1300+ trópusi-inges, jómódú amerikai turista társaságában – egy hétig halálra kényeztetve lenni?

Olvassátok el ezeket az esszéket, és mindez érdekelni fog, akkor is, ha sose gondoltátok volna, hogy ezek a dolgok érdekesek lehetnek.

Vannak-e megmagyarázhatatlan félelmeitek a vákuumos elven működő vécéktől? Vagy az elmebeteg módon mozgó vásári hánytató-körhintáktól? Vagy attól, hogy az irónia talán mindent elpusztít?

Olvassátok el ezeket az esszéket, és ha eddig nem voltak, most majd lesznek.

Wallace ezekben az esszékben mindenfélét csinál – igen, például elmegy a mezőgazdasági nagyvásárra Illinois államba, meg David Lynch Útvesztőben c. filmjének a forgatására, meg egy karibi hajóútra, és valami iszonyat vicces, roppant agyas, reflexív és önreflexív nerd-gonzó-stílusban beszámol az élményeiről, meg még hozzátesz némi elmélkedést is az amerikai társadalomról, illetve a társadalom azon rétegeiről és tagjairól, akik előszeretettel mennek mezőgazdasági nagyvásárokra és karibi luxuscirkálásokra, vagy költöznek Los Angelesbe (ahol amúgy Wallace szerint az a jó, hogy a dolgok pont olyan túl-színesek és szürreálisak, mint ahogy a filmek alapján gondolnánk, nem ér ott tehát semmi meglepetés).

Máskor meg a tenisszel foglalkozik (a hétből kettő esszében) – na, az is tanulságos és főleg: magával ragadó. (Erről még majd írok egy kicsit. A magával-ragadásról.) Wallace maga is teniszezett kamaszkorában, igen jó is volt benne, de igazi pro sose lett belőle – és emiatt a félig-kinn, félig-benn perspektíva miatt is rém érdekes olvasni, amikor a teniszről ír. Egyrészt tudja, miről beszél, másrészt viszont a profikhoz képest ő is csak holmi vasárnapi-teniszező, aki könnyen lenyűgöződik az igazi nagyságtól, úgyhogy – bár soha az életben nem volt a kezemben teniszütő – én se tehetek mást, mint hogy csodálattal és elfojtott rémülettel merengjek ennek a csodaszép sportnak a bonyolult mechanikáján és trigonometriáján és miegyebén. (Még nézni se szoktam teniszt, nemhogy játszani. Wallace esszéit olvasva azonban rögtön nekem is mélységes meggyőződésemmé vált, hogy a tenisznél szebb sport valószínűleg nincs is a világon.)

A maradék két esszében meg kultúr-dolgokat feszeget Wallace: hogy él-e vagy hal-e a szerző (lásd: Roland Barthes), meg hogy hogyan kapcsolódik egymáshoz a tévé, az amerikai kultúra, meg az irónia. Ezek az esszék meg olyanok, hogy – naná – rögtön mennék Barthes írásait olvasni, vagy pedig könnyek közt leheverednék rögvest, mert én sose voltam képes eddig megfogalmazni, hogy miért kapok néha hülyét az iróniától, Wallace viszont meg tudja ezt fogalmazni, én meg sírni tudnék a ráismeréstől és a megkönnyebbüléstől.

Ígértem a magával-ragadásról még egy kicsit. Wallace ilyen – úgy tűnik, teljesen mindegy, miről beszél, azt élvezet olvasni. Ismétlem: ez a fickó annyira agyas (volt), hogy elvileg félelmetes kéne hogy legyen, amit csinál, de mégse félelmetes, mert közben ott van benne egymillió hülye para (pl. a vákuumos vécéktől), meg következetlenség, meg valami elemi kíváncsiság és hülyéskedhetnék, és mindettől nagyon emberi lesz ő is, meg az a zseniális agya, meg az összes fura asszociációja. És ezt sose tudom (nem is akarom) máshogy megfogalmazni: én főleg azoktól az íróktól dobom el az agyam, akik el tudják hitetni velem, hogy ott vagyok. (Akárhol, akármikor. A hánytató-körhintán [akkor is, ha Wallace maga se szállt föl rá], David Lynch fura agyában, ahogy az Wallace fura agyán átszűrődik; az Elegáns Teadélutánon a luxushajón.) És Wallace el tudja ezt mindet hitetni.

Mellesleg másfél évvel ezelőtt megpróbáltam elolvasni a szerző Infinite Jest c. regényét – nem sikerült. Zseniális regény, csak – túl nagy, túlságosan sokat követel az olvasótól, és – akkor – túlságosan úgy éreztem, hogy Wallace az én rovásomra hülyéskedik. Most, hogy elolvastam ezeket az esszéket, már kevésbé tartok ez utóbbitól, és az első adandó alkalommal (például egy halálra-kényeztetős, semittevős hajóúton) elkezdem majd újra azt a könyvet.

És egyébként talán üdvös lehet így Wallace-t olvasni – előbb ez esszéket. Ezek az esszék nem annyira veszik igénybe az agyat, mint az Infinite Jest (az Infinite Jesthez muszáj maximálisan ébernek és gondolkodásra képesnek lenni, ezekhez az esszékhez csak erősen ajánlott), és ezeket az esszéket olvasva viszonylag rövid idő alatt kiderül az is, hogy az olvasó kompatibilis-e Wallace-szal és vevő-e az ő mániáira.