Roman Polanski filmje az egyik örökös kedvenc ismeretlentől-rettegős thrillerem, sokszor láttam már, úgyhogy a regényt olvasva önkéntelenül is folyton a film képeit láttam magam előtt, és először nehezen tudtam eldönteni, hogy a könyv önmagában milyen. De aztán arra jutottam, hogy jó.

A történet: az ifjú és bohó Rosemary és férje, Guy, a feltörekvő színész váratlanul lehetőséget kapnak arra, hogy beköltözzenek New York legpatinásabb, legelegánsabb bérházába. Ami annyira menő ház, hogy elég csak annyit mondani a taxisnak: „A Bramfordhoz, legyen szíves” – és a taxis rögtön tudja, hova kell menni. Hát na – tényleg sokkal vagányabb dolog ez, mint azt mondani, hogy: „A Bányász lakótelep 25/C/2-höz, legyen szíves” – majd 320 tök egyforma panel között terelgetni a taxist.

Na de elkalandoztam.

Rosemary és Guy tehát beköltöznek a híres házba, annak ellenére, hogy egy régi jóbarát megpróbálja őket lebeszélni a költözésről, mondván, hogy a háznak nincs valami jó híre, és sok sötét eset esett már meg ott. És ahogy az a gonosz házakkal általában lenni szokott, a bajok hamarosan el is kezdődnek. A ház lakói lassan elkezdik a hatalmukba keríteni és bekebelezni az ifjú párt, amikor pedig Rosemary terhes lesz, a dolgok kezdenek igazán elfajulni.

A Rosemary gyermeke egy elég sokrétű regény. Működik egyrészt horrorként/kísértetház-történetként is. Olyan jó kis városi kísértetház-történetként, ahol a pokol nem maga a ház, hanem a benne élő többi ember. (Én speciel kevés félelmetesebb dolgot tudok elképzelni, mint egy öreg házat, ahol régimódi liftek járnak, és ahol kíváncsi és szolidan erőszakos nyugdíjas szomszédok invitálnak magukhoz vacsorára, meg napjában hatszor átkopognak, hogy egy kis desszertet hozzanak, vagy megkérdezzék, kell-e valami a boltból.)

És lassan Rosemary is kezdi túl nyomasztónak érezni a helyzetet, egyre gyanakvóbban fogadja a szomszédság fenenagy törődését, a menekülési utak viszont egyre csak szűkülnek, és a külvilág lassan elérhetetlen távolságba kerül.

Horror ez a javából szerintem, és felőlem akár figyelmen kívül is hagyhatjuk azt a véletlen elemet, hogy a ház bűbájos lakói állítólag a sátánt szolgálják. (Mert ez az egész babonás-misztikus-okkult szál lehet szimbolikus is. Az összes gonosz praktika felfogható egyszerű, hétköznapi manipulációként is.)

És a regény másik fő rétege is legalább ilyen hátborzongató: egy házasság válságának története. Bár Rosemary és Guy látszólag tökéletes pár, a gyanakvás, bizalmatlanság és csöndes frusztráció a regény elejétől fogva ott van a kapcsolatukban. Rosemary és Guy játszmái a gyermekáldás témája köré csoportosulnak, és van itt minden, amitől a haj égnek állhat: feleség, aki annyira akarja a gyereket, hogy félig-meddig már azt tervezi, majd véletlenül jól teherbe esik; bizalmatlan, a felesége ciklusát másodpercre pontosan követő férj, akinek a karrierje fontosabb, és inkább hanyagolná még néhány évig a gyerektémát, ám egy gyenge/bűntudatos pillanatban mégis azt mondja: „csináljunk gyereket”; van itt szex alvó/elkábított feleséggel; aztán van jó kis elhidegülés a terhesség alatt, meg harag, fájdalom, és néma vádaskodás. Ez is horror a javából.

Nem is kell ide semmi ördögi praktika – ha csak egy kapcsolat/házasság/terhesség lehetséges történeteként olvasom ezt, akkor is épp elég vérfagyasztó.

Attól viszont még jobb az egész, hogy nem könnyű (vagy nem lehet) eldönteni, hogy igazából mi történik, és ki van észnél és ki nincs. Rosemary kicsit beleőrül a terhességbe? Csak paranoia az egész? Vagy tényleg gonosz a ház/a lakói? Minden kellemesen tisztázatlan, kellemesen két- vagy többértelmű. Élvezetes, na.