Nem vagyok valami elkötelezett életmű-olvasó, kevés íróval kapcsolatban érzek úgy, hogy muszáj tőle mindent elolvasnom, és még ha úgy is érzek, nem szoktam elsietni a dolgot. Néha azért, mert ha valakinek kevés könyvből áll az életműve (mint mondjuk kedvenc poszt-posztmodern istennőmnek, Jennifer Egannek), akkor azt a keveset minél tovább akarom húzni, mert először olvasni valamit csak egyszer tudok. De többnyire azért, mert későn érkezek, amikor az írónak már egész halom könyve van, amit sokáig tartott megírni, és nekem is sokáig tart elolvasni.

Mike Kleine viszont véletlenül pont jó alany életmű-olvasási szempontból. Ez még csak a harmadik műve, olvastam az elsőt, (a Mastodon Farmot), amit még ő küldött el nekem, a második aztán kimaradt (de hamarosan bepótolom), ezt a harmadikat meg szintén megkaptam.

Szóval Kleine érdekel, mert az első könyve igen tetszett, és mert az ő műveit (és fejlődését) nagyjából valós időben követhetem. Ez utóbbi nem is árt, mert az elolvasott két könyve alapján úgy érzem, Kleine elég valós-idejű író. Ami persze kétélű: a nagyon mai, pont mai írásait pont ma olvasni a bennfentesség és az ismerősség érzését kelti, de abban nem lehetek biztos, milyenek lesznek ezek a művek 20 év múlva. Nem tudom (még), hogy lejár-e a szavatosságuk.

Az biztos, hogy ez a színmű esélyesebb a túlélésre, mint a Mastodon Farm (ami nem azt jelenti, hogy ezt jobbnak tartom – éppenséggel a Mastodon Farmot tartom jobbnak), mert ez nem annyira a pont-mában játszódik (és nem kapcsolódik annyira a pont-mai kultúrtermékekhez és szórakoztatóiparhoz), hanem egy meghatározhatatlan helyen és időben, valahol a (térbeli és időbeli) világvége környéken. (Szóval mintha itt és most játszódna, mégis.)

Cselekményről meg ilyenekről nem sok értelme van beszélni, mert nem nagyon van cselekmény. Karakterek sincsenek – legalábbis állandó személyiséggel és külsővel rendelkező karakterek nincsenek (bizonyára nem véletlen, hogy a színmű elejéről hiányzik a szereplők felsorolása és rövid jellemzése – merthogy itt az egyénnek sem a külseje, sem a belseje nem állandó [nagyon nem az]).

Ami van: három, folyton alakot, nemet, nevet, foglalkozást, és személyiséget váltó ember egy házban, amelynek padlója óceánkékre van festve, s ahol a festett óceánban százával úszkálnak a mindenféle fajtájú halak (köztük a címbeli 17 kalauzhal is). A három ember a darab során többnyire arról beszélget, hogy az egyik férfiszereplő vajon a férje-e a női szereplőnek, meg hogy mik azok a hangok, amik a ház falából jönnek. Közben meg odakinn pusztul a világ. Csak úgy, mellékesen.

Eléggé abszurd, na. Eléggé követhetetlen és nehezen értelmezhető. Az elmúlt pár hét alatt háromszor is elolvastam, és csak a harmadik alkalommal – ami egyben az első alkalom volt, hogy elég friss aggyal olvastam – jöttem rá nagyjából, hogy valószínűleg (többnyire) nem véletlenül vannak Mike Kleine szavai pont ott és pont akkor, ahol és amikor vannak. Hogy a szerző nemcsak az abszurdkodás kedvéért abszurdkodik, hanem tényleg ki is akar fejezni valamit ezzel az egésszel. Mondjuk azt, hogy milyen nehéz értelmet találni – a dolgokban, a világban, az emberekben. Hogy mennyire változékony és ezerféleképpen értelmezhető minden. És főleg: hogy milyen különösek és valóság-teremtőek és valóság-megváltoztatóak a szavak – és hogy mennyire csak a megegyezésen alapul minden jelentés, amit a dolgoknak tulajdonítunk – és hogy a megegyezések könnyedén és egyoldalúan felrúghatók, bármikor. És hogy ez az egész milyen ijesztő és elbizonytalanító tud lenni.

(Csak egy példa erre. A darab női szereplője egyszer azt mondja az egyik férfiszereplőnek, hogy: „Szólíts nyugodtan úgy, hogy Heather”. Kicsit később a férfi így szólítja a nőt, aki erre azt mondja: „Nem Heather a nevem.” És tényleg: ha komolyan veszem a szavak jelentését, nemcsak úgy automatikusan értelmezem őket, ahogy legtöbbnyire szoktam, akkor az, hogy felajánlod valakinek, hogy szólítson valahogy, egyáltalán nem azt jelenti, hogy tényleg úgy hívnak. Engem sem entropicnak hívnak igaziból. Másrészt viszont: számít az valamit, hogy mi valakinek a valódi neve? És mitől valódi a valódi?)

És hogy miért színmű ez az egész – az érdekes kérdés. Azt eléggé gyanítom, hogy ez a mű színpadon majdnem-előadhatatlan. Persze el tudok képzelni valami osztott színpados megoldást, ahol a színpad egyik fele a ház, a másik fele meg a minden-más odakint (az biztos, hogy mindkettőnek láthatónak kell lennie egyszerre, mert a dolgok sokszor párhuzamosan történnek kint és bent), meg el tudok képzelni mindenféle vetített képeket és videókat is, amelyek megmutatják, hogy mi zajlik odakinn – de még ez sem lenne pontos. Kleine szavait, úgy érzem, sokszor nem lehetne láttatni, nem lehetne eljátszani, mert csak leírva fejtik ki a hatásukat.

Színpadon látni azt, hogy a szoba óceánkék padlója tele van festett halakkal egyáltalán nem ugyanazt a hatást keltené, mint azt olvasni, hogy a szobának óceánkék a padlója, majd pedig olvasni egy hosszú felsorolást arról, hogy pontosan milyen fajtából hány darab hal van a padlóra festve. Százával olvasni a festett halak nevét (miközben titokban azon gondolkodom: ezek tényleg mind igazi halfajták, vagy csak a szerző találta ki némelyiküket?) egyrészt olyan hatást kelt bennem, mintha az egész rettentő valóságos lenne (mert kizárólag a valóság lehet ennyire összevissza és rendszer nélküli és véletlenszerű, mint Mike Kleine halai), másrészt viszont el is idegenít a valóságtól (mert 100+ elemet tartalmazó listákat olvasva az agyam egy idő után lekapcsol, és csak olvasok hipnotizálva, és nem – nem vagyok annyira elvetemült, hogy minden egyes fura halnevet nekiálljak kikeresni a neten, hogy megbizonyosodjak arról, hogy létezik-e olyan hal).

Szóval hogy miért színmű akkor – gyanítom, azért, mert így Kleine könnyebben játszhat azzal, amivel játszani szeret, és könnyebben lehet minimalista. Egy színműben például még annyira sem kell az események és szereplők magyarázó jellegű leírásával bajlódnia, mint amennyire a Mastodon Farmban bajlódott ilyesmikkel (már ott sem bajlódott egyébként ezekkel sokat). Itt csak a szavak vannak, háttér nélkül.

És nekem igazából tetszik, hogy Kleine mindenfélékkel kísérletezik. Bár nem tesz fel olyan kérdéseket, amelyek ne lennének egymillió más helyről ismerősek (köztük a saját agyamból), de az, ahogy felteszi ezeket a kérdéseket, az nagyon jellegzetes, nagyon egyedi. Többet nehéz is lenne kívánnom.