Három dolog, ami nem szabad, hogy megtévesszen ezzel a regénnyel kapcsolatban:

1. A címe. (Persze „A közvetítő” címmel biztos kevésbé volna eladható.)
2. A bájos-giccses borító.
3. A mindenféle apró jelek, amelyek arra utalnak, hogy ez a könyv az Ulpius gagyikönyvei közé tartozik.

Ez egy jó regény. A történetében meg a hangulatában is olyasmi, mint Ian McEwan Vágy és vezeklés c. regénye (vagy inkább fordítva, mivel ez előbb volt, mint a Vágy és vezeklés): sűrű, baljós, kegyetlen, végzetszerű.

A kerettörténetben a hatvanvalahány éves Leo rábukkan egy régi naplóra és egyéb emlékekre, amelyeket egész életében gondosan rejtegetett maga előtt, mert túl fájdalmas lett volna szembenézni velük. Ám most eljött a pillanat, és Leo nekiáll múltat idézni.

A fő történet az 1900-as év nyarán játszódik, amikor egyik forró nap követi a másikat. És az időjárás fontos itt – van valami baljóslatú a nap nap után ismétlődő forróságban, valami várakozásteli, valami hipnotikus erejű – tudod, hogy egyszer úgyis vége lesz a hőhullámnak, de amíg tart, addig mintha megállt volna az idő, mintha semminek nem lenne, nem lehetne következménye, és ez meggondolatlanságra sarkall.

A 13 éves Leo a gazdag, úri származású osztálytársánál tölti a júliust, egy kies vidéki kastélyban, és valahogy úgy alakul, hogy ő lesz a közvetítő az úri család szépkisasszonya és két férfi között, akik a szépkisasszony szívére/kezére pályáznak. Leo hozza és viszi az üzeneteket a három felnőtt között, és sokáig nem is sejti, mi a jelentősége az általa szállított szóbeli üzeneteknek és levélkéknek – amikor pedig megtudja, még akkor sem érzi és érti a dolgok igazi súlyát.

Ami persze érthető. Anglia 1900-ban valószínűleg igen ártatlan (vagy inkább az ártatlanságot tettető) világ volt, és Leónak 13 évesen fogalma sincs még arról, hogy milyen szenvedélyek, érzelmek és érdekek működtetik a rejtélyes felnőtteket. Leo csak egy átlagos kisfiú még 13 évesen (bár az átlagosnál álmodozóbb természetű, és szereti kiszínezni a valóságot), akinek a legkedvesebb szórakozása, hogy szalmakazlakon csúszkál le, meg hogy a szemétdombon kutat kincsek után. Nem a csajokon jár az esze – vagy ha igen, akkor csakis tiszta, testiségtől mentes módon, és a szerelmes enyelgés gondolata egyszerre unalmas és undorító számára.

Azt mondanom sem kell, hogy a nagy titkos üzengetés nem vezet semmi jóra, de a konkrét semmi-jónál érdekesebb az odáig vezető folyamat, a legérdekesebb pedig a szereplők viselkedése: ahogy folyton titkolóznak és alakoskodnak, ahogy különösebb aggályok nélkül használják és manipulálják egymást, ahogy lazán figyelmen kívül hagyják a tetteik lehetséges következményeit. Amorális egy társaság, na (egyetlen kivétellel – ő jár a legrosszabbul, természetesen). És bár Leo elvileg csak ártatlan gyerek, és sok mindenről nem tehet, még ő is amorális, vérfagyasztóan érzelemmentes, és igencsak kegyetlen – ahogy a gyerekek azok tudnak lenni.

És Leo értetlen, naiv, gyerekesen-önző szemszögéből látni az eseményeket furcsán felkavaró. Igen, persze, benne van ebben az ilyenkor szokásos drámai irónia, hogy az olvasó jobban tud sok mindent, mint az elbeszélő. De nekem főleg azért felkavaró, mert a felnőtt Leo is ugyanolyan értetlen és a dolgok jelentőségét felfogni képtelen, mint amilyen 13 évesen volt.

Mint említettem, a történetet az idős Leo írja, nem a 13 éves, és a gyerekként átélt élményeket most már felnőttként értelmezi. Azt hihetnénk tán, hogy a felnőtt Leóban rejlik már némi empátia, és utólag jobban megérti a dolgokat, mint gyerekként. De nem. Nem érti most sem. És Leo értetlen beszámolóját olvasva sírni tudnék dühömben és kétségbeesésemben, és egy kicsit megszakad a szívem.