Nemrégiben elkezdett érdekelni, mitől és hogyan működik a fikció. Na jó, igazából kb. 20 éve kezdett el érdekelni, amikor beiratkoztam a megyei könyvtár felnőttrészlegére, és az ártatlan gyermeki olvasmányok után minden átmenet nélkül elkezdtem az akkori zsenge koromhoz valószínűleg egyáltalán nem passzoló könyveket olvasni, amelyek hamar megingatták gyermekded elképzeléseimet arról, hogy hogyan vannak és lehetnek megírva a könyvek.

Azóta sok év eltelt, de valahogy még sose jutott eszembe, hogy a neten keressek választ a hogy-működik-a-fikció kérdésére. Nemrég viszont egy ráérős pillanatomban arra gondoltam, kipróbálom, vajon mi történik akkor, ha beírom a google-be, hogy „how fiction works”. Úgy látszik, pont ez a kérdés másokat is foglalkoztat – mint kiderült, még könyv is van pont ezzel a címmel. James Wood írta.

Mivel további ráérős pillanataim is voltak, megnéztem, mégis miféle könyv ez a How Fiction Works – vajon tényleg választ kapunk benne erre a kérdésre? Vajon érdemes lehet elolvasnom, mondjuk egy szép napon, amikor fikciót olvasni épp nincs kedvem, viszont a fikcióról olvasni van? (Olyan nincs, hogy a fikcióról olvasni ne lenne kedvem.)

Elolvastam hát véletlenszerűen egy szórakoztató és finoman szarkasztikus recenziót erről a könyvről (ezt: http://www.nytimes.com/2008/08/17/books/review/Kirn-t.html?_r=1), ami meggyőzött arról, hogy valószínűleg nem James Woodtól fogom (akarom) megtudni, hogyan működik a fikció. Viszont! Ennek a jó kis recenziónak a szerzője szabálytalan mesterműként hivatkozik Denis Johnson ezen kötetére. Amiről sosem hallottam eddig, de rögtön felébredt bennem a vágy, hogy megnézzem magamnak. Mert nagyon szeretem a szabálytalan mesterműveket.

És most nagyon örülök, mert Denis Johnson kicsit-összefüggő novelláiból – amellett, hogy eldobtam tőlük az agyamat, és már menet közben is folyamatosan újraolvastam őket – elég sok mindent megtudtam a fikció működéséről. Vagy legalábbis azt megtudtam (újra), hogy nagyon sok minden tud működni, és hogy nincsenek szabályok. (Ami bizakodásra ad okot.)

Mint mondom, ezek összefüggő novellák, de csak annyiban összefüggőek, hogy kb. ugyanott és ugyanakkor játszódnak, és ugyanaz a narrátoruk. A narrátornak nincs neve, de az kiderül, hogy Balfasznak szokták becézni. Meg megtudunk róla pár alapvető dolgot, mint pl. hogy 20 év körüli, alkoholista és heroinista, van egy felesége, meg vannak barátnői, nem riad vissza a terv és cél nélküli erőszaktól (amúgy sincsenek tervei és céljai; az erőszakról meg általában csak gondolkodik inkább), teljesen el van veszve a világban, és igen-igen fejlett szépérzéke van. És – közvetetten, és reménykeltően – azt is megtudjuk, hogy valószínűleg sikeresen túlélte a vad ifjúéveket, mert néha úgy ír, hogy abból úgy tűnik, valahonnan idősebb korából tekint vissza arra az időszakra, amikor a nem-történetek játszódnak.

A nem-történetek egyszerű és/vagy brutális események köré csoportosulnak, a dolgok közepébe vágva indulnak, és általában a semmiben érnek véget. Az egyik novellában pl. a narrátor a barátnőjét kíséri az abortuszklinikára, majd pedig összevissza vonatozik a városban, mert nincs hova mennie. Egy másikban összefut egy régi ismerősével, aki némi munkát ajánl – elmennek tehát kilopni a rézhuzalokat egy elhagyatott házból, eladják őket, majd az így keresett pénzből isznak tovább. Egy harmadikban a narrátor meg a haverja lelépnek a kórházból, ahol dolgoznak, szerteszét autóznak a város körül, s közben gyilkolnak (egy nyulat), életet mentenek (kisnyulakét például), eltévednek, és angyalokat látnak a szeptemberi hóesésben – de aztán kiderül, hogy az angyalok igazából az autósmozi vásznán felvillanó színészek.

Hogy mitől és miért jó ez, arról fogalmam sincs. Valahogy úgy vannak egymás után a szavak, hogy az jó. Gondolom, ilyesmi az irodalom, jó esetben.

De csak nem nyughatok – mitől és miért jó ez?

Talán a szégyentelenség miatt jó. Ezek a novellák szégyentelenek. Itt a bepiált/betépett hallucináció, a paranoiás félelem a dolgok valódi természetétől, a mélabús elmélkedés a világ szomorúságáról és megismerhetetlenségétől, a vad vágy a szépségre, a happy hour-váró kilátástalanság, az ifjúkori legyőzhetetlenség érzése, a teljes tehetetlenség és érdektelenség, a váratlan gyengédség és az éppoly váratlan kegyetlenség mind jelen van – egymás mellett és egyszerre. És ez mind magától értetődő. Nem szorul magyarázatra. Nem kell mentegetőzni miatta.

És emiatt is jó. A magyarázatok hiánya miatt. Olyan nehéz ellenállni a kényszernek, hogy legyenek a dolgok megindokolva, hogy legyen logika, hogy legyen következetesség. Johnson ellenáll ennek a kényszernek, és ez jó. Itt simán elfér egymás mellett az, hogy egy váratlan gyengédségi rohamban a hasadon dédelgeted a kisnyulakat, és terveket szövögetsz arról, hogy majd cukros tejjel eteted őket, amíg fel nem nőnek, a következő pillanatban vagy órában (tán valami betépett filmszakadást követően) meg arra eszmélsz, hogy kurvára elfeledkeztél róluk, és agyonnyomtad őket.

Ez nekem nagyon tetszik. Hogy Johnson mer pont olyan elcseszett lenni, mint amilyen a narrátora. Itt nem élet és irodalom van, hanem az irodalom egyenlő az élettel.

Ami mellesleg korántsem mindig szomorú meg nyomorult meg tragikus. Ez a könyv helyenként még nagyon vicces is, és nemcsak helyenként, hanem nagyon sokszor csodaszép és poetikus.

(És még mellesleg: Denis Johnson az az író, aki egyetlen zárójeles közbevetésben képes egész életeket leírni – lásd pl. itt: https://moly.hu/idezetek/694752.
És a zárójeles megjegyzések lelkes híveként már csak ezért is mérhetetlenül csodálom.)