A Booker-díjas könyvek úgy általában érdekelnek, de nem mindenáron, nem mindenképpen, és a leírás alapján ez pl. nem annyira érdekelt. De hát nem milyen szép ez a borító? Úgyhogy megvettem a könyvet és elolvastam.

És most vegyesek az érzéseim. Többnyire igaz a kritikaidézetekben sűrűn hangoztatott állítás: ez a regény sokszor letaglózóan szép. És a szépség mellett még sok benne a brutalitás, az emberség és embertelenség is; és sok a véletlen; és sok az elmélkedés a bűnről, sorsról, történelmi és személyes traumákról, arról, hogy vannak-e igazi döntések az életben, és ha igen, akkor vannak-e jó döntések.

A fene se tudja. Egyrészt ez egy nagyon erős könyv. Rettenetesen átüt rajta a személyes érintettség (az író apja hadifogoly volt a II. világháborúban, és dolgozott a Thaiföld-Burma-vasútvonalon), és az egész életre és a következő generációkra is kiható háborús trauma átéltsége. És ez fájdalmas, súlyos, meg még sorolhatnám, és szerintem – mint mindenből – ebből is lehet irodalmat csinálni. Csak abban nem vagyok biztos, mennyire kell ezt a traumát és a brutalitást még külön sulykolni is. De erről majd mindjárt. (Azt nem tudom egyébként, a regény mennyire életrajzi.)

Na de most térjünk rá a történetre. A főszereplő az ausztrál/tasmániai orvos, Dorrigo Evans, aki bevonulni készül a II. világháborúba, de készülődés közben még gyorsan eljegyzi magát egy nővel, akivel a házasság társadalmilag igen kívánatos és előnyös lenne, ezzel párhuzamosan pedig őrült, kétségbeesett, lobogó, halálraítélt viszonyba kezd egy házas nővel, és ez a viszony az egész későbbi életét meghatározza majd – vagy inkább azt mondanám, hogy ez a viszony lesz (utólag visszatekintve) az egyetlen valódi dolog az életében, az a rövid időszak, amikor a dolgok igaziak és értelmesek voltak.

Semmi spoiler, tényleg – a regény nem teljesen lineáris időszerkezetű, vannak benne ugrálások előre és vissza, úgyhogy az hamar kiderül, hogy a társadalom, a konvenciók, és a háború eléggé be tudnak zavarni még a legcsodálatosabb románcba is. (Én nem tudok erről szebb szavakkal írni – Flanagannek valamivel jobban megy ez, mint nekem.)

A sehova sem vezető, ellenben élet-meghatározó viszony aztán háttérbe szorul a regény fő témája mellett. Dorrigo a háborúban japán hadifogságba esik, és több ezer ausztrál és más fogollyal egyetemben ő is a burmai dzsungel poklába kerül, hogy a japán megavasút építésén dolgozzon. Dorrigo – mondjuk – szerencsés, hiszen orvos volt a hadseregben, és orvos marad a fogságban is – ő tehát inkább csak megfigyel, és megpróbálja enyhíteni az összes szenvedést, betegséget, brutalitást, amelynek a vasutat építő hadifoglyok ki vannak téve.

A regény legnagyobb részét ez teszi ki – a hadifogság leírása, az egyre fokozódó rettenet, aminek a vége nem látszik sehol, s ami lassan mindenkit felőröl, minimum mentálisan, de nagyon sokszor fizikailag is. És van aztán egy kulcsjelenet a regényben, ami leginkább az abszolút horrora emlékeztet a 22-es csapdájából, arra, amikor számtalan előreutalás után kiderül, hogy a (ha jól emlékszem) combon lőtt Snowdennek, aki arra panaszkodik, hogy majd megfagy, igazából sokkal súlyosabb sérülése is van, és bár a comblövésbe talán nem halna bele, abba a másikba biztosan bele fog. Na, itt is valami ilyesmi van – valami felfoghatatlanul brutális, valami elkerülhetetlen, valami jóvátehetetlen, valami, ami ellen minden épeszű ellenkezés hiába, valami, ami – ha már elkezdődött – megállíthatatlan. Mit mondjak – torokszorító. És – talán – fordulópont is. Vagy mintha onnan már nem lehetne fokozni a dolgokat.

Mert a háborúnak aztán vége lesz, és mindenki megy a dolgára: ki haza – hősként, vagy egy bukott birodalom katonájaként, ki a hadbíróság elé háborús bűnösként. De az biztos, hogy a háború mindenkin nyomot hagy – és Flanagan ezt is vizsgálja. Az ötlet nekem alapvetően tetszik, és az biztos, hogy hat rám, ahogy Flanagan a különböző japán, koreai, ausztrál túlélők fejébe bújik, és hosszabb-rövidebb utótörténetekben elemzi, hogy valójában mit éreztek a háborúban a jók és a rosszak, hogy mi mozgatta őket, és hogy hogyan voltak képesek pont úgy cselekedni, ahogy cselekedtek. A következtetés (ha jól értem): végül is a háborúban mindenki áldozat volt – de nem tudom, nem ezt hívják-e véletlenül relativizálásnak. És bár mondom, hat rám a szöveg, néha túlmagyarázottnak érzem, és nem kedvelem annyira, amikor ennyire erőltetik a mondandót.

És ha már az erőltetésnél tartok – itt utalnék vissza arra a bizonyos sulykolásra, amit korábban már említettem. A regény azon része, ami a hadifogolytáborban játszódik, iszonyatosan brutális, sokkoló, és fájdalmas. És oldal oldal után minden egyre rosszabb lesz. Még több éhezés, még több verés, még több betegség, még több munka, még teljesíthetetlenebb napi kvóták. És egy idő után már tényleg nem tudom – ezt még lehet fokozni? Kell-e? Mert oké, hogy a valóságban biztos úgy volt (dehogy oké, de na – úgyis értitek), de az irodalomban ne azért legyen valami, mert a valóságban úgy volt, hanem mert annak pont akkor pont ott kell lennie. (Lásd: http://moly.hu/idezetek/544740 – úgy látszik, Garp irodalomelméleti bölcselkedései mély nyomot hagytak bennem.) És sokszor már menet közben sem voltam benne biztos, hogy amit Flanagan leír, annak ott kell lennie.

És ahogy telnek a napok, mióta befejeztem a könyvet, egyre inkább úgy érzem, tényleg nem kellett volna mindennek ott lennie. Jobb regény lenne ez úgy.