Könyv, egó, entrópia

2010.aug.26.
Írta: entropic 4 komment

Micky Donnelly: Ikeridő - Doubletime

Ha olyasmit olvasok egy könyv borítóján, hogy a mű „a nyelv, az irodalom és az érzékelés határait feszegeti”, én azonnal elgyengülök, és csakis arra vágyom, hogy minél hamarabb elolvassam az  adott könyvet, mert különben esetleg lemaradok életem nagy élményéről. Valahogy így voltam Micky Donnelly regényével is, amelyet az akciós könyvek között láttam meg az Alexandrában. Először a borítója tetszett meg. Aztán a címe. Aztán meg a hangzatos szöveg a hátsó borítón. Innentől pedig nem volt menekvés.
 
Gyorsan elmondom, miről is szól ez a regény, aztán pedig feszegetem egy kicsit a nyelv, az irodalom és az érzékelés határait, ha már a könyv nem teszi ezt meg az általam várt módon. Az antihős a bohém alkoholista, Myles, akinek súlyos gondjai akadnak a feleségével, a munkájával, s legfőképpen az albérletével, amelynek nemhogy a bérleti díját nem fizeti, de szándékosan igyekszik tönkretenni a lakást. (Hogy miért, az számomra nem volt világos.) Vandalizmusa miatt Myles a gonosz, vadkapitalista lakástulaj verőlegényeinek célpontja lesz, s a regény cselekménye főleg abból áll, hogy Myles különböző régi és új ismerőseinél bujkálva igyekszik megúszni a neki beígért nagy verést.
Tovább

Wells Tower: Elpusztítva, felperzselve - Everything Ravaged, Everything Burned

Néhány hete épp ráérősen, céltalanul andalogtam a könyvesboltban, amikor megláttam ezt a könyvet. Sosem hallottam még róla, a szerző neve sem mondott semmit, viszont nagyon tetszett a címe. Akkor épp valami nagyon drámai, nagyon súlyos valamire vágytam, és a könyv a címe és a leírása alapján is ilyennek tűnt, úgyhogy gyorsan meg is vettem. (Azt mindenképpen hozzá kell tennem, hogy ezt a könyvet még a Barbárokra várva előtt olvastam, az után ugyanis leginkább valami Júlia-füzetre vágytam, úgyhogy ha véletlenül a múlt héten láttam volna meg ezt a könyvet, biztosan nem vettem volna meg.)
 
A kötet kilenc novellát tartalmaz. Nem tudom, ez véletlen-e, de erről én egyből Salinger Kilenc történetére asszociáltam, és olvasás közben félig tudatosan kerestem a párhuzamokat Salingerrel, s találtam is néhányat, pl. a novellák címeit. Nincs erre racionális magyarázatom, mégis olyan érzésem van, hogy akár Salinger is írhatott volna novellákat ilyen címekkel, mint hogy Vad Amerika, Lefelé a völgyön át, vagy éppen A vurstliban.
 
(Egyébként szeretem azt hinni, hogy egy irodalmi műben semmi sem véletlen, hanem mindennek jelentősége van, a címeknek meg különösen, és Wells Tower elég okos írónak tűnik ahhoz, hogy a tudatos írás fontosságával tisztában legyen, úgyhogy én inkább úgy gondolom, hogy a novellák címei nem véletlenül keltenek salingeri hatást.)
Tovább

Ráth-Végh István: A könyv komédiája

Olvastam néhány lelkes dicséretet erről a könyvről, úgyhogy amikor véletlenül megláttam egy példányát az egyik antikvárium standján a könyvhéten, gondoltam, itt az idő, hogy elolvassam. Nagyjából egy hónap alatt végig is rágtam magam rajta, s most, újabb egy hónap elteltével végre arra is sor került, hogy írjak róla.
 
Mivel A könyv komédiája mindenféle irodalmi bolondságok és furcsaságok gyűjteménye, ezúttal mindenkit megkímélek a történet részletezésétől, mivelhogy történet természetesen nincs, csak laza rendben egymás után sorakozó szórakoztató anekdoták, könyvészeti kuriózumok és könyvbolond emberek különös tettei vannak.
 
Egy ideig tényleg szórakoztató olyasmikről olvasni, hogy nagyon ráérő tudósok megszámolták a Biblia betűit, hogy a régi korok szerzői miféle cirkalmas címekkel próbálták felhívni a nagyközönség figyelmét a műveikre, vagy hogy a mecénásaiknak tetszeni akaró írók milyen csodálatos ajánlásokkal látták el a könyveiket. Ennek megfelelően a könyv elejét nagyon élveztem, tetszett Ráth-Végh István stílusa, helyenként finom, helyenként metsző iróniája, és jókat nevettem a leírt történeteken, de hamar megcsömörlöttem, és utána már csak apró részletekben olvastam a könyvet, a végére pedig kicsit meg is untam.
Tovább

Nolik Antal: A lefagyasztott hadsereg

A mai poszt rendhagyó lesz, mivel nem én írtam, hanem Levéltáros, én csak kitettem úgy, ahogy kaptam. Köszönöm az írást.
 
Négy fiatal férfi utazásáról szól a könyv, a Don-kanyartól hazáig. A szerkezete szigorú, a szerkesztés hiányzik, az író nem író. Talán ezek a legfontosabb észrevételeim, és akkor a részletek.
 
Nagyon kedves könyvem A lefagyasztott hadsereg, mert egy blogger írta. Olyan blogger, akit ismerek, és aki megpróbálta megvalósítani minden blogger álmát, belépni az írók közé. Ez nem sikerült, de ez nem nagy baj (a saját nevemben mondom), mert mi kapunk egy olyan művet, ami könyvnek nem túl jó, de tele van érdekes és megdöbbentő részekkel, mint egy jó blog.
 
A négy főhős: Pista, a zsidó munkaszolgálatos zseni, vívóbajnok, gentleman és humoros (magamban őt nevezem Noliknak); Gábor, a hadnagy (mellesleg a másik vívóbajnok), az erkölcsi lángoszlop, a hajlíthatatlan jellem; Karesz, a vidéki iskolázatlan paraszt, a született zseni; és az Ismeretlen Katona, aki meg is hal a színre lépésekor.
 
Nolik kissé filmes szemmel mutatja be a három igazi főhőst: alszanak a kihűlt tábortűz körül, ráközelít az egyikre, annak megmozdul a szeme/szája, álmodik. És már az álomban, azaz a múltban járunk, pár fontos részletet tudunk meg az aktuális szereplőről. Háromszor ugyanúgy.
Tovább
Címkék: nolik antal

J. M. Coetzee: A barbárokra várva - Waiting for the Barbarians

Eddig nem sokat tudtam az íróról, csak annyit, hogy Nobel-díjat kapott néhány éve, ezenkívül hébe-hóba hallottam a nevét emlegetni, de általában nem túl dicsérően. Mivel most jó néhány könyve kapható akciósan az Alexandrában, gondoltam, 340 forintot megér nekem, hogy végre a saját szememmel is megnézzem, hogyan ír Coetzee. Elsősorban a Szégyen című regényére lettem volna kíváncsi, de az éppen nem kapható, úgyhogy helyette ezt a könyvet választottam, amelynek címe és története Konsztantinosz Kavafisz azonos című versén alapul, és mint az kiderült, a regény a vers remek feldolgozása, újraírása, kiegészítése és kiforgatása egyben. (Ez pedig, előre szólok, a blog eddigi leghosszabb posztja lesz.)

A történet egy névtelen Birodalom békés határvidékén játszódik, ahol egy idősödő, szintén névtelen bíró (a narrátor) felügyeli a dolgok lassú menetét és a városlakók kapcsolatát a közelben élő bennszülöttekkel (a barbárokkal). A regény elején a fővárosból a kisvárosba érkezik a parancsoló modorú Joll ezredes, akinek szent meggyőződése, hogy a barbárok már a közelben vannak, s bármelyik pillanatban támadhatnak. Az ezredes nem elégszik meg az esetleges támadásra való felkészüléssel, ő a dolgok elébe megy, s elhatározza, hogy megelőző hadjáratot indít és bennszülött foglyokat ejt, akiknek puszta létével bebizonyíthatja az embereknek, hogy a barbárok valóban léteznek és fenyegetik a várost. A továbbiakba nem megyek bele, az mindenesetre igen hamar nyilvánvalóvá válik (és a Kavafisz-verset olvasva is egyértelmű), hogy barbárok mint olyanok nem is léteznek, csak békés, egyszerű életet folytató bennszülöttek vannak, akiket a Birodalom urai azért neveznek ki barbároknak, hogy a saját üzelmeiket legitimálják ezzel.
Tovább

Philip K. Dick: A Titán játékosai - The Game-Players of Titan

Jane Austen és Charlotte Brontë igen érdekes, de kissé zárt világú regényei után valami egészen másra (vagy legalábbis másfajta klausztrofóbiára) vágytam, úgyhogy pont a legjobbkor kaptam meg az Agave Kiadó legújabb könyvét, amit ezúton is köszönök.
 
Évi 2-3 sci-finél biztosan nem olvasok többet, de ha néha-néha elolvasom pl. Dick egy-egy könyvét, általában meglepődöm, hogy mennyire ijesztő és elgondolkodtató olyan szemszögből nézni a mindennapos emberi tevékenységeket és problémákat, amely épp csak egy picivel tér el a „hagyományos” regényekben megszokottól. Dick egyik erőssége, hogy könnyedén tud olyan világot teremteni, amely csak néhány részletében tér el a modern környezettől, mégis nagyon egyedi. Az ő könyveit olvasva egyszerre érzem azt, hogy egy nagyon is ismerős, és hogy egy nyugtalanítóan más világban járok, ráadásul (korábbi Dick-élményeimhez hasonlóan) a Titán játékosait olvasva is igen hamar elfogott az a kellemetlen érzés, hogy már nem tudom, mi a valóság, mi a drogos vagy egyéb, felfokozott érzékelésű állapotban átélt hallucináció, és mi a különböző módokon a szereplők agyába plántált elmeszülemény. A modern világ efféle enyhe kizökkentése, valamint a valóság és a képzelet ügyes keverése pedig pont elég ahhoz, hogy máris más szemmel szemléljük a szereplők világát, s eközben a sajátunkat is.
Tovább

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Úgy tizenkét éves lehettem, amikor a nagymamám polcait nézegetve megakadt a szemem ezen a könyvön, bár az ő példányának nem Jane Eyre, hanem A lowoodi árva volt a címe. Valószínűleg ez tévesztett meg engem, mert a cím alapján egy Twist Olivér-féle történetre számítottam, s ehhez képest csalódás volt, hogy a regénynek valójában csak az első száz oldala foglalkozik a lowoodi árvasággal, utána már olyasféle felnőtt dolgokról van szó, mint pl. a szerelem, önfeláldozás, szenvedély, hit, kitartás és hasonlók. Akkoriban még kevéssé foglalkoztattak ezek a dolgok, s így Jane Eyre története nem találta meg a hozzám vezető utat. Most úgy gondoltam, ideje megtudnom, hogy mit tud mondani Brontë a mostani énemnek, így hát újraolvastam a regényt.

Először is az volt a furcsa számomra, hogy milyen jól emlékszem a történetre, pedig az apró részletek és fordulatok megjegyzése általában nem az erősségem, ráadásul elsőre nem is szerettem a regényt, ennek ellenére mégis elég mély benyomást tehetett rám titokban, mert most minden apróság egy pillanat alatt felidéződött bennem. Persze az is lehet, hogy mindez betudható a tanulmányaimnak: a Jane Eyre az angol irodalom olyan, ezerszer feldolgozott és mindenhol emlegetett szövege, hogy angol szakos éveim során sehogyan sem tudtam volna teljesen kikerülni Brontë regényét, a történet elemei pedig akaratlanul is belém ivódtak.
Tovább

John Barth: Az út vége - The End of the Road

Még az egyetemen emlegette ezt a könyvet sűrűn egy jó ismerősöm, én meg tudni akartam, hogy miről beszél, így hát elolvastam a regényt, majd én is ajánlottam másoknak, és végül jó ideig a baráti társaság állandó beszédtémája lett az Út vége. A regény első mondatát („Bizonyos értelemben Jacob Horner vagyok.”) úton-útfélen idézgettük és nagyon szerettük a regény filozófiáját és humorát elemezgetni. Azóta az Út vége azon regények egyikévé vált, amelyeket akárhányszor képes vagyok újraolvasni, s a mostani újraolvasás során bebizonyosodott, hogy szerencsére nem minden könyv jut nálam a Lepkegyűjtő sorsára, mert Barth könyvét most is ugyanúgy élveztem, mint korábban bármikor.
 
A könyv antihőse a már említett Jacob Horner, aki időnként pszichés eredetű mozgásképtelenségben szenved: élete számtalan választási lehetőségével szembesülve néha döntésképtelenné válik és ilyenkor szó szerint lebénul. Orvosa a kezelés részeként azt javasolja a férfinak, hogy sürgősen vállaljon olyan munkát, amelyben rengeteg szabályt követhet, mert a szabályszerűség majd lehetővé teszi számára, hogy mindig tudjon választani. Így lesz Jacob a Wicomicói Állami Tanítóképző nyelvtantanára. Új munkája során megismerkedik a végtelenül következetes és mindenre racionális magyarázattal szolgáló Joe Morgannel és feleségével, Rennie-vel, a továbbiakban pedig jórészt e három ember beszélgetéseit, egymás meggyőzésére irányuló kísérleteit és hatalmi játszmáit követhetjük nyomon, addig, míg mindezek nem várt eredménnyel zárulnak.
Tovább

Jane Austen: Meggyőző érvek - Persuasion

Olvastam a héten egy remek posztot a Jane Austen-folytatásokról itt, és azon nyomban legyűrhetetlen vágy ébredt bennem arra, hogy sürgősen újraolvassam az írónő valamelyik regényét. Bár a Büszkeség és balítélet a kedvenc és legtöbbször újraolvasott Austen-regényem, ezúttal mégis a Meggyőző érveket kaptam elő, amelyet első olvasásra annyira nem szerettem, de kíváncsi voltam, másodjára mi lesz a véleményem róla. Ráadásul erre a könyvre már alig emlékeztem, a Büszkeség és balítéletet pedig szinte kívülről tudom, s annak ellenére, hogy Mr. Darcy és Elizabeth története megunhatatlan, most valami másra vágytam.

A történetre nem fordítanék sok szót, egyrészt sok helyen megtalálható leírva, másrészt pedig a Meggyőző érvek is az ismert austeni világban és módon játszódik: vidéki nemesi családok sokszorosan összefonódó életét követhetjük a regényben, s megismerjük az összes szereplő játszmáit, intrikáit, gyengeségeit, jó tulajdonságait, és legfőképpen férj- illetve feleségfogó próbálkozásait, mindeközben pedig az adott társadalmi réteg mindennapi életéről és égető problémáiról is pontos és ironikusan ábrázolt képet kapunk.
Tovább

Richard Brautigan: Görögdinnye édes levében - In Watermelon Sugar

Az elmúlt idők európai kitérői után ismét visszatértem az amerikai irodalomhoz, és az utóbbi egy-két hétben vagy régi kedvenceket vettem elő újra, vagy olyan könyveket olvastam, amelyekre régóta kíváncsi voltam. A Görögdinnye édes levében ez utóbbiak közé tartozik. Erről a rövidke regényről is egyetemista koromban hallottam először, és a címe rögtön elvarázsolt. Talán nem hangzik túl logikusan, de képes vagyok hosszú ideig merengeni egy könyvről, mindenfélét elképzelni róla, kigondolni, hogy vajon mi rejtőzhet a cím mögött, és közben mégsem elolvasni magát a művet. Brautigan regényének címét is évek óta ízlelgettem magamban, és csak most jött el az az idő, hogy végre elolvassam a könyvet. Az időzítés mindenesetre jól sikerült, a Görögdinnye a lehető legtökéletesebb olvasmány volt egy napos vasárnap délutánra.
 
A regény egy szabadelvű kommunában játszódik, amelynek központja a folyton megújuló, KIThALÁLom nevű közösségi ház. A közösség tagjai itt költik el az étkezéseket, gyakran itt is alszanak, ám mindenkinek a rendelkezésére áll a saját privát kalyibája, ahová bármikor visszavonulhat. Az itt élő emberek rendkívül egyszerű életet élnek, kevéssel is beérik, és szinte egyáltalán nem ragaszkodnak a magántulajdonhoz – a névtelen narrátor például összesen kilenc dolgot mondhat a magáénak, és nincs is szüksége többre. A város gazdasága nagyrészt a különböző színű dinnyékből nyert görögdinnyecukorra épül, amely ezerarcú alapanyag, és mindenki számára biztosítja a kellemes életet. Látszólag jól működő és békés utópisztikus világot ír le Brautigan, ám akad néhány elégedetlenkedő és/vagy a múltba révedő alak, aki megzavarja a nyugalmat.
Tovább
süti beállítások módosítása