Ráth-Végh István: A könyv komédiája
Olvastam néhány lelkes dicséretet erről a könyvről, úgyhogy amikor véletlenül megláttam egy példányát az egyik antikvárium standján a könyvhéten, gondoltam, itt az idő, hogy elolvassam. Nagyjából egy hónap alatt végig is rágtam magam rajta, s most, újabb egy hónap elteltével végre arra is sor került, hogy írjak róla.
Mivel A könyv komédiája mindenféle irodalmi bolondságok és furcsaságok gyűjteménye, ezúttal mindenkit megkímélek a történet részletezésétől, mivelhogy történet természetesen nincs, csak laza rendben egymás után sorakozó szórakoztató anekdoták, könyvészeti kuriózumok és könyvbolond emberek különös tettei vannak.
Egy ideig tényleg szórakoztató olyasmikről olvasni, hogy nagyon ráérő tudósok megszámolták a Biblia betűit, hogy a régi korok szerzői miféle cirkalmas címekkel próbálták felhívni a nagyközönség figyelmét a műveikre, vagy hogy a mecénásaiknak tetszeni akaró írók milyen csodálatos ajánlásokkal látták el a könyveiket. Ennek megfelelően a könyv elejét nagyon élveztem, tetszett Ráth-Végh István stílusa, helyenként finom, helyenként metsző iróniája, és jókat nevettem a leírt történeteken, de hamar megcsömörlöttem, és utána már csak apró részletekben olvastam a könyvet, a végére pedig kicsit meg is untam.
Talán furcsa az unalmat említeni egy ilyen, kétségkívül változatos és olvasmányos könyv esetében. Lehet, hogy pontosabb, ha azt mondom, hogy hamar belefáradtam abba, hogy mások bolondságairól olvassak, és inkább valami hasznosabb elfoglaltságra vágytam. Nekem 500 oldal túl sok a hülyeségből.
Érdekes és ironikus egyébként, hogy Ráth-Végh milyen szellemesen szurkálja a régi irodalmárok, tudósok és egyszerű könyvszeretők ostobaságait és teljességgel felesleges mániáit és időtöltéseit, de közben ő maga is a hőseihez hasonlóvá válik. Szerintem ugyanis az, hogy Ráth-Végh megszámlálhatatlan órát töltött régi kiadványok, gyűjtemények és bibliográfiák tanulmányozásával, azért, hogy az innen-onnan kiszedegetett érdekességeket végül az olvasók elé tárja, őt legalább annyira megszállott irodalombolonddá teszi, mint amennyire az általa kifigurázott alakok is azok.
A túl nagy dózisú ostobaságon kívül a másik bajom a könyvvel az, ami általában minden nem fikciós mű olvasása közben zavar: amikor olyasmit olvasok, ami más szövegekről szól, vagy éppen arról, hogy mások mire jutottak más könyvek olvasása közben, mindig elfog az az az érzés, hogy sokkal inkább szeretném én is azokat a bizonyos más szövegeket olvasni, saját véleményt alkotni róluk, nem pedig csak olvasni róluk. A könyv komédiája kapcsán is megvolt bennem ez az érzés, azzal a különbséggel, hogy ha jól meggondolom, egyáltalán nem volnék kíváncsi mindazokra az elsődleges forrásokra, amelyekre Ráth-Végh István épít. Így inkább csak valami homályos elégedetlenség munkált bennem, meg az a vágy, hogy végre valami rendes könyvet olvassak. (Hevenyészett definícióm szerint a rendes könyv olyan, aminek van története, vannak benne karakterek, konfliktusok, párbeszédek, és tart valahonnan valahová.)
A könyv komédiája tehát élvezetes és vicces könyv, de csak apránként olvasva. Nekem néha még úgy sem, de ez igazán nem Ráth-Végh hibája.
