Philip K. Dick: A Titán játékosai - The Game-Players of Titan
Jane Austen és Charlotte Brontë igen érdekes, de kissé zárt világú regényei után valami egészen másra (vagy legalábbis másfajta klausztrofóbiára) vágytam, úgyhogy pont a legjobbkor kaptam meg az Agave Kiadó legújabb könyvét, amit ezúton is köszönök.
Évi 2-3 sci-finél biztosan nem olvasok többet, de ha néha-néha elolvasom pl. Dick egy-egy könyvét, általában meglepődöm, hogy mennyire ijesztő és elgondolkodtató olyan szemszögből nézni a mindennapos emberi tevékenységeket és problémákat, amely épp csak egy picivel tér el a „hagyományos” regényekben megszokottól. Dick egyik erőssége, hogy könnyedén tud olyan világot teremteni, amely csak néhány részletében tér el a modern környezettől, mégis nagyon egyedi. Az ő könyveit olvasva egyszerre érzem azt, hogy egy nagyon is ismerős, és hogy egy nyugtalanítóan más világban járok, ráadásul (korábbi Dick-élményeimhez hasonlóan) a Titán játékosait olvasva is igen hamar elfogott az a kellemetlen érzés, hogy már nem tudom, mi a valóság, mi a drogos vagy egyéb, felfokozott érzékelésű állapotban átélt hallucináció, és mi a különböző módokon a szereplők agyába plántált elmeszülemény. A modern világ efféle enyhe kizökkentése, valamint a valóság és a képzelet ügyes keverése pedig pont elég ahhoz, hogy máris más szemmel szemléljük a szereplők világát, s eközben a sajátunkat is.
A regény történetéről nem fogok sok szót ejteni, egyrészt azért, mert a cselekményben igen hangsúlyosak a váratlan fordulatok, amelyek élvezetét nem akarom senkitől elvenni, másrészt pedig azért, mert a fordulatok (vagy inkább a valóság és a hallucináció összemosódásainak) követése során néhány helyen elvesztettem a fonalat, s a regényt befejezve egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy minden részletet sikerült a helyére tennem.
Annyit mindenesetre elárulok, hogy a regény a drasztikusan lecsökkent népességű Földön (Terrán) játszódik, ahol az ingatlanvagyonnal rendelkező emberek kis csoportokat alkotva gyűlnek össze esténként, hogy a Blöff nevű, Monopolyhoz hasonló játékot játszva elnyerjék egymás birtokait és feleségeit. A játékot a Titánról származó lények, a vugok felügyelik, akik nem teljesen tisztázott eredetű kapcsolatban állnak a földiekkel, és a játék irányítása mellett az egész földi életet is szemmel tartják. Lassan kiderül azonban, hogy a vugok egy csoportja már nem elégszik meg azzal, hogy meghozza a Blöff szabályait, hanem maguk is szeretnének részt venni egy olyan játszmában, amelyben nem csupán néhány ingatlan és feleség a tét.
Azt mondanám, hogy az alapötlet (a játék mint élet) nagyon hasonló Iain M. Banks Játékmesteréhez, de mivel Banks könyve később született, nyilvánvaló, hogy legfeljebb Bankset lehet Dickhez hasonlítani, nem pedig fordítva. Nem tudom, Banks épített-e valamennyire a Titán játékosaira, vagy csak véletlen az egybeesés, a Játékmester mindenesetre az egyik kedvenc könyvem, és már csak a Titán játékosainak fülszövege alapján is kíváncsi voltam arra, hogy Philip K. Dick hogyan közelíti meg ugyanazt a témát. Röviden: teljesen másként.
Banks regényében a játék egy egész társadalom és kultúra leképezése, s a játszmát végletesen komolyan vevő szereplők számára a játék gyakran eggyé válik a valósággal, s az életüket is befolyásoló csatákat vívják meg a játékasztalon. Ezzel szemben Dick műve bővelkedik a különféle telepatikus képességekkel rendelkező, vagy éppen pszichiátriai kórképeket felmutató karakterekben, s bármennyire is a Blöff és a vele elnyerhető javak a szereplők cselekedeteinek a mozgatórugói, a regény inkább a karakterek mentális összecsapásainak a sorozata, semmint egy bonyolult társasjáték keretein belül megvalósuló rituális jelentőségű harc története. A Titán játékosai ráadásul (a Játékmesterrel ellentétben) igen sötét tónusú regény, amelyben csak igen halványan és feltételesen van jelen a dolgok jobbra fordulásának az esélye, s Dickre jellemző módon a befejezés minden, csak nem megnyugtató.
Annak ellenére, hogy a regényben megtalálható mindaz, ami érdekes, borzongató és helyenként felkavaró olvasmánnyá teszi Dick írásait (a személyiség határainak feszegetése, a mindent átható homályos fenyegetettségérzés, vagy éppen a reménytelenség érzete), nem vagyok teljesen elégedett a könyvvel. Bár az alaphelyzet szerintem nagyon jó, a megvalósítás már kevésbé. Túl sok szálon futnak az események, túl sok alak szerepel a regényben, s a túl sok karakter túl sokszor bocsátkozik mindenféle szellemi üzelmekbe: a hallucinációk, egymás elméjének irányítása, az emlékek kitörlése és betoldása, valamint a valóság és a jövő befolyásolására vagy megismerésére irányuló egyéb agyi tevékenységek olyan számban vannak jelen a könyvben, hogy az már megnehezíti az események követését. Emellett a végkifejlet számomra kissé elnagyoltnak tűnik, bár azt egyáltalán nem bánom, hogy a lezárás nem egyértelmű.
S még valami, ami kissé zavart olvasás közben: elég sok hiba, elírás és következetlenség van a szövegben. Az például különösen zavaró volt, hogy az egyik szereplőt hol Patricia, hol Patrícia néven emlegették. Ez persze apróság, de sokkal jobb szívvel olvasok egy könyvet, ha nem találkozom benne lépten-nyomon efféle hibákkal.
A negatívumoktól eltekintve azt gondolom, aki igazán szereti Dicket, az biztosan szeretni fogja ezt a regényt is, de én csupán átlagos Dick-olvasó vagyok, különösebb elfogultság nélkül, s a szerző általam eddig olvasott könyvei közül nem ezt tartom a legjobbnak.
