Jane Austen: Meggyőző érvek - Persuasion
Olvastam a héten egy remek posztot a Jane Austen-folytatásokról itt, és azon nyomban legyűrhetetlen vágy ébredt bennem arra, hogy sürgősen újraolvassam az írónő valamelyik regényét. Bár a Büszkeség és balítélet a kedvenc és legtöbbször újraolvasott Austen-regényem, ezúttal mégis a Meggyőző érveket kaptam elő, amelyet első olvasásra annyira nem szerettem, de kíváncsi voltam, másodjára mi lesz a véleményem róla. Ráadásul erre a könyvre már alig emlékeztem, a Büszkeség és balítéletet pedig szinte kívülről tudom, s annak ellenére, hogy Mr. Darcy és Elizabeth története megunhatatlan, most valami másra vágytam.
A történetre nem fordítanék sok szót, egyrészt sok helyen megtalálható leírva, másrészt pedig a Meggyőző érvek is az ismert austeni világban és módon játszódik: vidéki nemesi családok sokszorosan összefonódó életét követhetjük a regényben, s megismerjük az összes szereplő játszmáit, intrikáit, gyengeségeit, jó tulajdonságait, és legfőképpen férj- illetve feleségfogó próbálkozásait, mindeközben pedig az adott társadalmi réteg mindennapi életéről és égető problémáiról is pontos és ironikusan ábrázolt képet kapunk.
Gondolom, senkit nem lep meg, hogy a kellő számú megpróbáltatás után a többi Austen-műhöz hasonlóan a Meggyőző érvek végén is egymásra talál a két főhős, de azt hiszem, az írónőnél az a leglényegtelenebb dolog, hogy a főszereplők sikeresen összeházasodnak, s a nagy egymásra találást és a szükséges kimagyarázkodást Austen itt is elintézi néhány oldallal. Ehhez képest sokkal hangsúlyosabb az a sok nehézség, amelyeken a hősök a végkifejletig keresztülmennek, s amelyek bőséges lehetőséget biztosítanak nekik arra, hogy megismerjék saját és a választottjuk személyiségét, megtanuljanak önállóan és felnőttmódra gondolkodni és dönteni, megbánják korábbi hibáikat és eközben igazán méltóvá váljanak egy hasonló gondolkodásmódon és értékeken alapuló házasságra.
Azonban az a folyamat, amely során a főalakok megszerzik a házassághoz szükséges önismeretet és érettséget, szintén csak vékony szelete a regénynek, ennél sokkal jelentősebb szerepet kap a szerző társadalomábrázolása, és a rengeteg éles elméjű, sokszor szarkasztikus megfigyelés, amellyel a véleményét alátámasztja. Néha szinte olyan érzésem volt, hogy Austen csak azért fárad azzal, hogy valamiféle történetet kitaláljon, hogy a látszólag egyszerű, látszólag romantikus mese kényelmes álcája mögé bújva szabadon ironizálhasson és leírhassa a véleményét mindarról, ami zavarja és amit nevetségesnek tart. Természetesen én sem vagyok teljesen érzéketlen, és a regény megfelelő helyein könnyedén elbőgtem magam, mégis, az a tény, hogy az egész könyvben van nagyjából 5 oldal romantika és 250 oldal teljesen realista módon ábrázolt hiúság, számítás, intrika, ostobaság, önzés és gyöngeség, szerintem elég jól jelzi, hogy Austen nem holmi bájos lányregényeket írt.
Azt, hogy a Meggyőző érvekben tényleg nem a történet a lényeg, számomra az is mutatja, hogy a könyv számos helyen emlékeztetett a Büszkeség és balítéletre. Csak egy példa: amikor a regény elején Anne, a hősnő megtudja, hogy volt szerelme talán hamarosan újra fölbukkan a környéken, és azokon az ösvényeken fog járni, ahol korábban ő is járt, pontosan ugyanúgy sóhajtozik, mint Elizabeth a Büszkeség és balítéletben, amikor először érkezik egyszerű utazóként Pemberley-be, és azon mereng, hogy ez Mr. Darcy otthona, s most ő is ugyanazt a földet tapodja, mint máskor a férfi. Persze könnyen lehet, hogy egy adott író regényhősnői időnként hajlamosak ugyanúgy reagálni hasonló helyzetekre, de azt is el tudom képzelni, hogy a Meggyőző érvekben Austennek sokkal fontosabb volt az, hogy leírhassa a véleményét, mint az, hogy teljesen egyedi hősnőket, reakciókat és jeleneteket írjon.
S szerintem az ironizálás és kritizálás remekül sikerült neki ebben a regényben. Amellett, hogy megalkotott egy egész sor karikatúraszerű alakot (mint pl. Anne apját, a végtelenül hiú Sir Waltert, húgát, Maryt, aki folyton azt képzeli, hogy valaki éppen ki akar szúrni vele, vagy a nyálaskodó Mr. Elliotot), a mindennapi társadalmi szokások és a felesleges, de kötelező udvariaskodás is megkapják a magukét Austentől. Egyszerre vicces és szánalmas az, hogy ebben a világban mennyi minden múlott olyasmiken, hogy ki milyen mélyen hajol meg a másik előtt, hogy két ember mennyi ideig beszélget egymással, vagy hogy két egyformán előzékeny hölgy közül ki tudja a másikat túllicitálni az udvariaskodásban - s mindennek a nevetséges voltával az író is tisztában van. Tulajdonképpen az a csoda, hogy a rengeteg nehezítő körülmény s a környezet általános ostobasága ellenére Austen van olyan optimista, hogy hősnőjét sikeresen megházasítsa, s még azt is sejteni engedje, hogy bizonyára boldog lesz a házassága.
És hogy az első bekezdés ki nem mondott kérdésére válaszoljak: most sokkal jobban tetszett a könyv, mint amikor először olvastam, és ezentúl erről sem fogok megfeledkezni a rendszeres időközönként aktuális Austen-újraolvasásaim során.
Ugyanez angolul itt.
