Pár évvel ezelőtt egy amerikai irodalmi szemináriumon említette egy tanárom Don DeLillo nevét és Fehér zaj című művét, s ez a cím annyira megtetszett, hogy azon nyomban elhatároztam, hogy ezt a könyvet egyszer el kell olvasnom, bár a címen kívül semmi egyebet nem tudtam róla. Végül nagyjából egy évvel ezelőtt el is olvastam a regényt, de nem felelt meg teljesen az igazából meg sem fogalmazott elvárásaimnak, így hát nem erőltettem a szerző további könyveinek olvasását. Most viszont úgy gondoltam, teszek még egy próbát DeLillóval, hátha ezzel a regényével sikerül meggyőznie.

Újabb regény, amelyet valószínűleg sosem olvastam volna el a Moly nélkül. A könyv Londonból  érkezett Magyarországra egy-két hónapja, amolyan utazókönyvként, s a budapesti molyok után most hozzám is eljutott, amit köszönök minden illetékesnek. Nem hiszem, hogy Kultgen könyve maradandó nyomokat fog hagyni az életemben, és nem tudom elképzelni, hogy valaha is újraolvassam, ennek ellenére nem bánom, hogy elolvastam, mert a könnyűolvasmány-igényem fedezésére maximálisan alkalmas volt, ráadásul időnként még nevettem is olvasás közben, s ez több, mint amit a legtöbb általam ismert, állítólagosan szórakoztató regényről el tudok mondani.

Rövid idő alatt a Lepkegyűjtő a második régi kedvencem a Karácsony Párizsban után, amelynek megártott az újraolvasás. Pedig ezt a regényt nagyjából tizenhat éves koromtól kezdve átlag kétévente elolvastam, és minden alkalommal teljesen letaglózódtam, azt leszámítva, hogy a legutóbbi újrázás alkalmával elkezdett nagyon zavarni a regény nyelvhasználata, és nem tudtam eldönteni, hogy az igénytelenség szándékos-e, vagy a fordítás hibája, így hát elhatároztam, hogy legközelebb angolul olvasom a regényt, s ezt most meg is tettem.

Régen olvastam már könyvet ennyire naiv szemmel, mindenféle előzetes elképzelés nélkül. Szorokin nevét persze hallottam már, találkoztam a könyveivel a boltokban, de fogalmam sem volt, miket ír és hogyan, ám amikor lehetőséget kaptam, hogy elolvassam ezt a könyvét, természetesen nem mondtam nemet, annak ellenére, hogy a 23 000 a Jég-trilógia zárókötete, én pedig nem ismerem az első kettőt. A fülszöveg mindenesetre biztosított róla, hogy a könyv az első két rész ismerete nélkül is élvezhető, úgyhogy nem aggódtam – viszont egyáltalán nem tudtam, mire számítsak, hiszen a fülszöveg is inkább rejtélyes, mint informatív.

Erre a regényre a Molyon figyeltem fel: először a címe tetszett meg, aztán mások véleményét elolvasva arra jutottam, hogy ez olyasmi lehet, ami engem is érdekelhet, így hát elolvastam. Írország egyébként is régóta szimpatikus nekem, és közel érzem magamhoz az országot, noha valójában csak annyi közöm van hozzá, hogy az évek során legalább négy-öt ismerősöm kötött ki Dublinban. Ez mindenesetre azt mutatja, hogy egy hangulatos cím (amire majd még visszatérek) és egy országgal kapcsolatban bennem élő homályos képzetek miként vezetnek odáig, hogy elolvassak egy könyvet.

Gondolom, nem kell hangsúlyoznom, hogy meglehetősen érdekel a narratológia meg az irodalomelmélet általában, megtettem már elégszer. Mindenesetre úgy éreztem, itt az ideje, hogy elolvassam végre Propp könyvét, amelyet a formalizmus / strukturalizmus egyik alapműveként tartanak számon. A strukturalizmus egyébként sosem tartozott a kedvenc irodalomelméleti irányzataim közé, s most Propp hatására arra is rájöttem, hogy miért – de erről egy kicsit később. Mielőtt belefognék a könyv ismertetésébe, előre szólok, hogy mivel nem regényről van szó, gátlástalanul spoilerezek majd.

Általában véve kedvelem King írásait, sőt van olyan könyve is, amelyért nagyon lelkesedek (A holtsáv), úgyhogy az Éjszakai műszak novelláit is szívesen, és elég nagy elvárásokkal kezdtem olvasni, mert King lebilincselő mesélő tud lenni, de a gyűjtemény sajnos csalódást okozott. 

Tizenéves korom első felében rengeteg Rejtő-regényt olvastam, és van a szerzőnek jó néhány könyve, amelyeket azóta is szívesen újraolvasok egy-egy ráérős délutánon, amikor semmi megerőltetőhöz nem érzek kedvet. A Szőke ciklon az egyik kedvenc Rejtő-könyvem, s most ismét újraolvastam – még szerencse, hogy olyan az agyam, mint a szita, és pár év elteltével mindent úgy tudok olvasni, mintha akkor látnám először.

Tavaly annyi lelkes ismertetőt és pozitív kritikát olvastam a regény filmváltozatáról (Engedj be!), hogy a vámpírtörténetek iránti teljes közönyöm ellenére megnéztem a filmet, és magamat is megleptem azzal, hogy a mű kimondottan tetszett. Az Engedj be! szerintem hatásosan és meggyőzően ábrázolta a kopár svéd külvárost, az ott lakók életének kilátástalanságát és nyomorát, és mindazokat a nehézségeket, amelyekkel egy átlagos, széthullott blackebergi családban felnövő gyereknek szembe kell néznie.

A Mosolyregényről egy 1945 utáni amerikai irodalom-szemináriumon hallottam először pár évvel ezelőtt, kíváncsi lettem rá, s amikor egyszer megláttam a könyvet egy antikváriumban, gyorsan meg is vettem, aztán valamiért mégsem olvastam el jó sokáig. Most viszont ismét posztmodern kedvemben voltam, és a Mosolyregény jó választásnak tűnt. És tényleg az volt.