John Fowles: A lepkegyűjtő - The Collector
Rövid idő alatt a Lepkegyűjtő a második régi kedvencem a Karácsony Párizsban után, amelynek megártott az újraolvasás. Pedig ezt a regényt nagyjából tizenhat éves koromtól kezdve átlag kétévente elolvastam, és minden alkalommal teljesen letaglózódtam, azt leszámítva, hogy a legutóbbi újrázás alkalmával elkezdett nagyon zavarni a regény nyelvhasználata, és nem tudtam eldönteni, hogy az igénytelenség szándékos-e, vagy a fordítás hibája, így hát elhatároztam, hogy legközelebb angolul olvasom a regényt, s ezt most meg is tettem.
A történet röviden a következő: a huszonéves, tökéletesen átlagos Frederick (Ferdinand) Clegg óriási összeget nyer a totón, s ez lehetővé teszi számára, hogy megvásároljon egy elhagyatott vidéki házat, majd elrabolja régi kiszemeltjét, a gyönyörű festőnövendéket, Mirandát, s a ház pincéjében fogva tartsa őt. Ferdinand hobbija egyébként a lepkegyűjtés, s számára Miranda sem más, mint egy szépséges lepkepéldány, amit nézegethet s örökre a magáénak tudhat. Ferdinandot nem érdekli a szex, neki elég, hogy Miranda nála van (az ő vendége), s minden jóval elhalmozza a lányt, egyedül a szabadságát nem hajlandó visszaadni neki. A cselekményt először Ferdinand, majd Miranda szemszögéből olvashatjuk, a regény végén pedig két rövidke, ám annál mellbevágóbb fejezet erejéig ismét Ferdinand veszi át a szót.
Most pedig arról, hogy mit szeretek még mindig ebben a könyvben, és mi az, amit régen szerettem, de most már nem.
Először is, a könyv narratív technikája még mindig magával ragad. Voltaképpen igen egyszerű dolog két karakter szempontjából elmondani ugyanazt, de én már csak ilyen balek vagyok, és bármely könyvet hajlandó vagyok csodálattal olvasni, amelyben egynél több narrátor bukkan fel. Nem meglepő módon ezen technika egyik előnye az, hogy megismerhetjük, a két szereplő hogyan látja, éli át és értelmezi ugyanazokat az eseményeket: pl. ami Ferdinand szemében Miranda totális lealacsonyodása és közönséges nővé válása, az Miranda számára hatalmas áldozat és minden elvének a megtagadása.
A másik érdekesség ezzel kapcsolatban az, hogy Ferdinand és Miranda között hatalmas társadalmi és kulturális szakadék tátong, s ebből az következik, hogy a könyv első és második része merőben más stílusban és nyelvhasználattal íródott, s számomra már csak a stilisztikai különbségek miatt sem unalmas közel ugyanazt elolvasni kétszer.
Ferdinand szövegrészeit olvasva pedig arról is megbizonyosodtam, hogy a magyar fordítás stilisztikai szempontból egyáltalán nem rossz, ugyanis Ferdinand angolul is pont olyan igénytelenül és csúnyán beszél, mint ahogy a magyar változatban olvastam korábban. Sokszor többször el kellett olvasnom Ferdinand egy-egy mondatát, hogy megértsem, mit akar, annyira hányaveti, közönséges módon dobálja egymás után a szavakat.
Annak ellenére, hogy amatőr nyelvészként és lelkes angolosként érdekes volt Ferdinand és Miranda különböző nyelvhasználatát megfigyelni, az, amit a szerző mindezzel jelezni kívánt, nagyon idegesített. Igen, nyilvánvaló, hogy Ferdinand az egyszerű, munkásosztálybeli alak, Miranda meg az ígéretes művésznövendék; igen, vannak köztük neveltetésbeli különbségek, de pl. az, hogy többször is konkrétan ki van mondva a regényben, hogy Ferdinand az előnytelen származása miatt beszél úgy, ahogy, az számomra kimeríti a szájbarágás definícióját.
Egyébként sem Ferdinand, sem Miranda nem nőtt igazán a szívemhez. Ferdinand személyisége egyszerűen csak sekélyes és visszataszító, Miranda pedig az ő tökéletes ellentéte: kifinomult (túlfinomult), kulturált, érzékeny, olvasott, igazi művészlélek – s ez engem ugyanúgy az őrületbe kergetett, mint Ferdinand undorító lénye. Miranda ugyanis mást sem csinál, csak elemezgeti magát, felfedezi magát az általa olvasott könyvekben, s egyfolytában híres művészbarátjáról, G. P.-ről ábrándozik, és arról, hogy hogyan adja majd magát oda neki, ha egyszer kiszabadul a fogságból. (Azt is meg kell említenem, hogy a lány rendületlen optimizmusa és megtörhetetlen élni akarása azért szimpatikus és roppant szívszorító volt számomra, de akkor sem szeretnék a barátomnak tudni egy Miranda-féle művészlelket.)
Miranda személyiségéhez és műveltségéhez kapcsolódik az is, hogy a regény bővelkedik az irodalmi párhuzamokban – s ezért nevezem én is következetesen Ferdinandnak Fredericket. A regény elején Frederick ugyanis Ferdinandként mutatkozik be Mirandának, s innentől fogva a lány folyton Shakespeare A vihar c. művéhez hasonlítja kettőjük viszonyát, s gyakran mereng azon, hogy fogva tartója sajnos valójában nem Ferdinand, hanem csak Caliban. A folyamatos Vihar-utalások mellett a regényben szóba kerül pl. Jane Austen több műve (Emma, Értelem és érzelem), Salinger Zabhegyezője, illetve Alan Sillitoe Szombat este, vasárnap reggel c. regénye is.
Én persze nagy rajongója vagyok mindenfajta intertextualitásnak és az irodalmi utalásoknak, s ezért régebben nagyon szerettem a Lepkegyűjtőt már csak a hangsúlyos irodalmisága miatt is. Most viszont már ez sem tetszik annyira: valójában az az igazi élvezet, ha észreveszek egy nem túl feltűnő utalást egy másik műre, s nem az, ha a könyv szereplője Jane Austent olvasva teljesen félreérthetetlen módon kijelenti, hogy néha úgy érzi magát, mint Emma, máskor meg úgy, mint Marianne. A mostani ízlésemnek ez túl direkt, túl durva, túl nyilvánvaló.
S hogy Mirandához hasonlóan én is reflektáljak magamra: érdekes megfigyelnem mostanság, pár régi kedvencet újraolvasva, hogy mint változik az ízlésem, és az, hogy mit tartok fontosnak. Ha most olvastam volna először a Lepkegyűjtőt, biztosan nem vált volna a kedvencemmé, így viszont a nyilvánvaló hibái ellenére még mindig eléggé kedvelem ezt a regényt, ha másért nem, akkor a régebbi emlékeim és az utolsó két fejezet miatt, amelyek még most is ugyanúgy falhoz kennek, mint az elmúlt 10 évben mindig.
