Stephen King: Éjszakai műszak - Night Shift
Általában véve kedvelem King írásait, sőt van olyan könyve is, amelyért nagyon lelkesedek (A holtsáv), úgyhogy az Éjszakai műszak novelláit is szívesen, és elég nagy elvárásokkal kezdtem olvasni, mert King lebilincselő mesélő tud lenni, de a gyűjtemény sajnos csalódást okozott.
A kötet 20 novellája között van néhány rettenetesen sablonos, nevetséges, komolytalan írás, és akad egypár remek történet is, de a túl sok gagyi erősen rányomja a bélyegét a gyűjteményre, s így az összbenyomás inkább kedvezőtlen volt számomra.
Ami a leginkább zavart, az az, hogy King gátlástalanul és nem túl hatásosan merít (lop?) másoktól. Rögtön az első sztori, a Jerusalem's Lot jó példa erre: a történet bántóan emlékeztet H. P. Lovecraft Patkányok a falban című novellájára, ami azért lepett meg különösen, mert ez az egyetlen Lovecraft-írás, amit eleddig olvastam, és az, hogy Kingnek sikerült pont ezt a novellát feldolgoznia, valamiért azt sugallja nekem, hogy bizonyára máskor is épít Lovecraft műveire, csak én nem veszem észre. Egyébként nem maga a feldolgozás ténye bosszant, hanem az, hogy King nem ad hozzá semmit az eredetihez, nem teremt belőle új minőséget: ez tehát nem valamiféle posztmodern játék, hanem elég feltűnő utánzás.
Azon kívül, hogy mások írásaira épít, King önmagát is rengeteget ismétli. Nem látom be, hogy egy 20 novellából álló kötetben miért van szükség két-két patkányokról, tériszonyról, elátkozott városokról vagy éppen önálló életre kelt gépekről szóló sztorira. Ezek valóban hálás témák egy horrorszerző számára, és elismerem, hogy a történetek ősi vagy modern emberi félelmekre építenek, de a kellő borzongást egy-egy jól megírt történet is biztosította volna az adott témában, s akkor talán nem éreztem volna, hogy csak az időmet pocsékolom egy újabb, unalomig ismert patkány- vagy kísértetváros-sztori olvasásával.
King azt vallja a kötethez írt előszavában, hogy egy irodalmi műben minden esetben a történet a legfontosabb, és hiába az érdekes karakterek, a különleges stílus vagy a hangulat, ha a történet maga nem nyűgözi le az olvasót. E gondolattal persze nem értek egyet, de azt mindenesetre sejteti ez a vallomás, hogy King tisztában van saját magával és a tehetsége határaival. Általában én is azt gondolom egyébként, hogy Kingnek a történetmesélés az erőssége, ennek ellenére az Éjszakai műszakban pont azok a novellái a legjobbak, amelyek nem (vagy nem kizárólag) a sztorira koncentrálnak, hanem egy hangulatot vagy lelkiállapotot ábrázolnak (Éjszakai hullámverés, Aki a virágot szereti...), vagy valósághűen mutatják be a szereplők közötti viszonyokat (A kukorica gyermekei), vagy éppen a narrátor személye miatt válnak különlegessé (Indián tél). Ezekben az írásokban felvillan King tehetsége, hangulatfestő ereje, és az a képessége, hogy pár mondatban olyan alakokat teremtsen, akiknek a sorsára kíváncsi vagyok, és gyanítom, hogy ezekre a sztorikra tovább fogok emlékezni, mint a kevéssé eredeti, történetcentrikus novellákra.
Azonban az, hogy a kötetben akad 4-5 jó írás, nekem kicsit kevés. Sajnálom az időt arra, hogy elolvassak egy halom unalmas történetet, hogy aztán időnként váratlanul rábukkanjak egy-egy remekműre, és egyáltalán: ennél többet várok a szerzőtől.
King egyébként maga sem állítja, hogy zseniális író lenne, de ha valakinek kétségei lennének, akkor az Éjszakai műszak novellái bebizonyítják, hogy a szerző a legtöbb esetben pusztán mesterember, aki többnyire tudja, hogyan rakjon össze egy történetet, de semmiképpen sem nevezhető nagy művésznek, ami nem baj, csak itt túlságosan kilátszanak a darabkák, amelyekből a novellák felépülnek, s ez elrontja az élményt.
